Nem tudtam mit dolgozik, de soha nem is kérdeztem. Úgy éreztem jobb, ha inkább nem is tudom. Az viszont világos volt a számomra, hogy a rendőrség a markában volt, és bármit megtettek neki, amit csak ő szeretett volna.

Amikor ez tudatosult bennem, hogy ilyen világban élek, akkor úgy éreztem egy pillanatra, hogy megállt az élet. Mégis kiben higgyek? Mégis kiben, ha senki más, egy civil ember sem tudja meggátolni a problémámat? Akkor mi lesz? Egész életemben tűrni fogom?

Nem akartam, de nem tudtam mást tenni, addig míg nem volt elegendő pénzem, hogy elhúzzak innen.

Semmi esélyem ellene, mivel akkor engem is eltűntet a Föld felszínéről. Bár nincs biztosíték arra, hogyha lelépek, akkor nem fog felkeresni többé.

≠

– Hallottad mi történt? – fordult felém Achilles.

– Igen – csomóval a torkomban válaszoltam neki. – Tulajdonképpen, hogy történt?

Semmit nem tudtam, de abban százszázalékig biztos voltam, hogy Adorján tette. Ki más? Ki akarná Mátét bántani, rajta kívül?

– Azt mondják, hogy halálra verték, de semmit sem találtak – mondta Achilles miközben a falnak dőlt.

– Semmit? – lepődtem meg.

Miért is lepődtem meg ezen?

– Semmit – rázta meg a fejét. – De – vette lejjebb a hangját. – Apával majd beszélek, hátha ő többet tud mondani.

– Rendben.

– De nem értem, hogy mégis ki akarna neki rosszat? Húgom meg ő régen osztálytársak voltak. Mikor megtudta teljesen kiakadt – mondta.

− Szegény – suttogtam, de ebben sokkal több volt, mint amennyit kimutathattam neki.

Csak reménykedtem abban, hogy az Apukája többet tud meg az ügyről. Bár, ha lenne is valami, sem tudnánk semmit sem tenni. Állandó zsákutcába fordulni, olyan mintha direkt szaladnék Adorján karmai közé. Sajnos a történteken változtatni már nem lehet, vagy jobbá tenni sem. Már mindenki megsérült, és erről mind én tehetek.

Ha nem lennék, akkor most még mindig élne, mosolyogva hülyéskednének azokkal a srácokkal, akik most magukba fordulva állnak a sarokban.

Az emlékét megőrizhették, beletörődhettek abba, hogy már nincs többé, de vannak, olyan emberek, akik ebbe fognak beleőrülni, és így válnak bosszúszomjassá. Sosem fogják elfogadni és addig mennek míg célba nem érnek, azaz a saját vesztükbe nem sétálnak. És ezt onnan tudtam, hogy ismertem a testvéremet, akárcsak a tenyeremet. Ha egy kicsit is bele akartak bonyolódni az ügybe, ő nem kertelt volna, azért, hogy megtartsa a jó hírét.

Achilles megszorította a könyökömet, majd a szemembe nézett.

− Jobban lesz! Minden jobb lesz!

− Mégis mikor? – könnyekkel a szememben néztem fel rá. – Miért nincs semmi? Miért hagyják azt, hogy az utcán szaladgáljon egy ilyen ember? Miért? – Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.

Magához szorított. Nem érdekelt, hogy ki lát meg bennünket. Csak jól esett, hogy megnyugtatott.

− Mert az élet igazságtalan.

− Az is marad...

− Ez nem igaz! – fogta a két keze közé az arcomat. – Igazságtalan, de minden megoldható. Minden helyre jön egyszer! Nincs olyan dolog, ami ne jönne helyre. Ha nem változik semmi, akkor nem az élet a hibás, hanem mi magunk, mert nem változtatunk. Bármiről is legyen szó.

Letörölte a cseppeket az arcomról majd homlokon puszilt.

− Ez most csak egy szar nap, Veszta – tette hozzá.

Minden nap szar. De, hogy itt vagy már kevésbé az.

≠

− Menni fog! – mondtam magamnak. – Nincs itthon! Nem fogja észrevenni! – bíztattam tovább magamat. – Csak lenyomod a kilincset, és bemész, körbe nézel. Ennyi! – sóhajtottam. – Ez könnyű, Veszta! Nincs mitől félned – suttogtam az ajtónak, a fejemet nekitámasztva. – Az életemért – megfogtam a kilincset, és lenyomtam majd beléptem.

Szinte megszokássá vált, hogy magamban beszélek, mivel nem igen volt senki más az életemben egy jó ideje, csak saját magam.

Néha próbáltam bejönni a szobájába, de akkor mindig zárva volt, ezért jelen pillanatban furcsálltam, hogy most nem tette ezt meg.

Az ágya bevetetlen volt, míg a takaróját a sarokba préselte. Pornó újságok hevertek rajta, amik közül egy-kettő a földre hullott. A szobája ettől függetlenül rendben volt. Még kellemetlen szag sem terjengett a levegőben, de amikor a szoba bal oldalára néztem, felsikítottam.

− Úristen, Beni! – fordítottam el a fejemet a kígyótól. – Ugye, megismersz? Ne akarj megenni! – Újra ránéztem.

Teljesen megfeledkeztem a létezéséről.

Beni egy fekete-barna királypiton volt, ami már szerintem az egy méter hosszúságot is elérte. Tekergett ide-oda, és minél tovább néztem, annál rosszabbul lettem tőle.

− Régen még te is aranyos voltál.

Ráadásul kis egerek szaladgáltak a mellette lévő ketrecben. Beni meg a nyelvét nyújtogatta, és sziszegett az állatok felé. Sajnos el tudtam képzelni, amint Adorján az díványa szélén ül, és nézi a jelenetet, és élvezi azt, hogy Beninek fáj a foga a pici, ártatlan egerekre.

− Lehet, hogy hamarabb végez velem, mint Adorján – nevettem fel kínomban.

Minden bátorságom összeszedtem, és átkutattam az éjjeli szekrényét, de az üres volt majd az íróasztalához mentem. Úgy tettem vissza mindent, mintha hozzá sem értem volna, nehogy észrevegye, hogy utána szaglásztam.

Óvatosan kihúztam az egyik fiókot, ahol egy cetlit találtam, egy toll kíséretében.

2012.02.19.

Csak egy dátum, de elgondolkodtatott. Esemény lenne? Mégis milyen esemény, amiért egy cetlire fel is írta? Mindent is számításba kellett vennem.

Adorján ekkor már egy hónappal ezelőtt betöltötte a tizennyolcat, viszont ekkor senki sem született a családból. Anya, akkor még élt, és minden rendben volt vele. Vagy mégsem, csak én nem tudtam róla?

Mély levegőt vettem. Az biztos, hogy számára fontos dolog lehet.

Mégis hogyan is találhatnám ki, hogy ez mit jelent, mikor akkor még csak tíz éves voltam? Próbáltam a memóriámat erőltetni, de még az sem jutott eszembe, hogy tegnap mit reggeliztem.

Óvatosan becsuktam a fiókot, és az íróasztala fölötti parafatáblára néztem, ami tele volt képekkel. Néhol én voltam vele, vagy Anyu meg Apu. Senki más, csak mi négyen.

Ha a képekre gondoltam, akkor azt a következtetést tudtam levonni, hogy a család a legfontosabb a számára. De ez így mégsem állt össze, hiszen már rég felbomlott az egész. Vagy benne még mindig ez a képzelet él, hogy minden rendben van? Hogy Anyám él, és boldog az életet élünk?

Ezzel akkor sem jutottam előrébb. Láthatólag semmi nyom nincs, ami arra vezetne, hogy tényleg ő végzett Mátéval. Ha lenne is, mit tudnék kezdeni vele? Hiszen a rendőrség nem tenne semmit sem ellene. Bármerre fordulnék, csak rossz irányba mennék. Zsákutca.

Mégis miért jöttem be ide, minden kockázatot vállalva? Tudtam. Mert még mindig halványan élt bennem: A remény.

≠

− És akkor megláttam Őt a táncparketten – mondta Apám majd meghúzta a sörét. – Majd azt mondtam a haveroknak, nekem Ő kell – nevetett fel.

Elmosolyodtam.

− De kinek kellene a suttyó fejem? – dőlt hátra. – Hát Anyátoknak igen. Fura is volt – nevetett fel jóízűen.

Apa néha becsípve mesélt kettejükről, vagy újra elmondta ugyanazt, de mindig mosolyogva hallgattam végig, mert jól esett a lelkemnek. Ilyenkor kicsit úgy éreztem, hogy lélekben Anyu is itt van velünk, és ő is jókat derül, velünk együtt. Elképzeltem, amint a konyhában sürög-forog, és vacsorát készít nekünk, de csak Adorján állt ott, aki éppen a húst szeletelte fel. Nagylelkűen felajánlotta, hogy ő majd megcsinálja helyettem. Szintén furcsálltam.

− Aztán...

− A picsába! – mordult fel a bátyám, és a vérzó ujjára pillantott.

− De béna vagy, fiam! – Alkoholtól mámorosan hahotázott Apám.

− Akkor csináld meg te, baszd meg! – förmedt rá mire már Apu ajka is lelohadt.

− Majd én megcsinálom – Álltam fel a helyemről.

− Mondtam, hogy majd én! – kiáltott rám majd nagy hirtelenséggel az asztalra csapta a kést, ami a földön landolt.

− Most ezen ne vesszetek össze – szólalt meg Apám. – Adorján kösd be az ujjad, Veszta addig folytatja.

− Hogy te milyen kibaszott okos vagy, Apám – gúnyosan válaszolva ment el mellettem Adorján.

− Mióta ilyen idióta a bátyád?

Amióta te is. – Akartam válaszolni, de inkább csak folytattam a hús szeletelését.

Igen, talán ebben a pillanatban gonosznak tűnhetett a kijelentésem, viszont így volt.

− Gondolom nincs most jó napja – vágtam rá.

− Lehet – sóhajtott. – Szerintem ledőlök egy kicsit – mondta, és bement a szobájába.

Hát ennyit a jó kedvemről.

Befűszereztem a húst majd betettem a sütőbe. Elővettem egy adag rizst, és már készültem a forrásban lévő vízbe beledobni, mikor sírás ütötte meg a fülemet. A hang irányába indultam, de valami azt súgta, hogy ne menjek közelebb, mégis tovább mentem. Folyamatosan a halálomba sétáltam, de mégis csak a bátyám volt. Utáltam minden porcikámmal, miközben egy másik lényem szerette volna megmenteni ettől az énjétől.

Bekopogtam a fürdőszobába. Egyszer, majd kétszer, de semmi választ nem kaptam. Most már elfojtott hüppögést hallottam bentről, így egy szó nélkül benyitottam. Felpillantottam rá. Adorján kisírt szemével találtam szembe magam, amint éllel befelé tartja maga elé a kést. A szemem egy tizedmásodperc alatt majdnem kiugrott a helyéről. Ez a valóság? Ez lenne a megváltás?

A haja zihált, a szeme véreres volt, borostája már lassan rendes szakállá változott.

− Én ezt nem bírom – suttogta, miközben a tükörben rám nézett. – Úgy hiányzik.

− Nekem is – motyogtam.

− Megteszem – Erősebben markolta a kést, és gyorsabban kezdte el venni a levegőt. – Meg akarok halni.

Nem tudtam mit válaszolni erre. A leggonoszabb énem annak szurkolt, hogy tegye meg, míg a másik lényem rettenetesen sajnálta, amiért idáig jutott.

Lehajtottam a fejemet.

Odamentem hozzá majd átöleltem. Arra kezére kulcsoltam a kezemet, amelyikkel a kést fogta majd egy határozott mozdulattal belé állítottam. Néztem, ahogy a vér egyre nagyobb foltot üt a felsőjén. Egész testemben remegtem, ahogy éreztem, amint meghal a kezeim között.

Megráztam a fejemet. Ha megtenném, olyan lennék, mint ő. De semmiképpen sem akartam rá hasonlítani.

− Szeretnéd, mi? – Vitte feljebb a hangját mire az egész testemben összerezzentem. – Szeretnéd, ha nem lennék, ugye?

Egy könnycsepp fojt végig az arcomon.

− Csukd be az ajtót!

Azt tettem, amit kért.

− Nézz rám! – üvöltötte mire felemeltem a fejemet.

Egy megtört lányt láttam a tükörből visszanézve, aki bármit megtenne, azért, hogy túléljen, míg az előtte álló férfi egy zavarodott elméjű, beteges hajlamú ember volt, aki mindent megtett, azért, hogy neki minden jó legyen, hogy boldog lehessen, megkeserítve mások életét.

− Mondd, hogy utálsz! – fújtatott. – Tudom, hogy így van.

Sohasem ártottam neki, ezért nem is értettem, hogy miért tette velem azokat, amiket. Igazságtalannak éreztem, mégsem tudtam őt utálni.

− Nincs így – ráztam meg a fejemet.

− Szeretsz?

Nehezemre esett ránéznem, ezért lehajtottam a fejemet és úgy válaszoltam.

− Igen.

− Nagyon?

− Nagyon. – Ekkor már hallottam, amint a kést a mosdókagylóba dobta.

− Akkor minden rendben van – nevetett fel. – Hisz mi baj is lenne? – Letörölte a könnyiet az arcáról majd rám szegte a tekintetét. – Minden tökéletes! – tárta szét a karját, szipogott egyet.

Közelebb jött hozzám és a két karja közé zárt.

− Én is nagyon szeretlek – szorított még jobban magához, miközben a fejemet simogatta.

A tükörbe néztem és addig bámultam magam, míg el nem engedett.

≠

− Innen még mindig jó a kilátás – jegyeztem meg. Éppen Első István király és Gizella királyné szobránál álltunk.

− Én is nagyon szeretem – mondta Achilles. – Régen rengeteget kellett ide jönni velem, mert egyszerűen megszállottja lettem a kilátásnak. Bár olyan kicsi voltam, hogy Apámnak kellett felemelnie, viszont később már néha hoztam magammal egy hokedlit – nevette el magát. – Bár akkor meg attól féltek, hogy lezuhanok – meredt a távolba. − Az összes gyerekkori pénzem abban a messzilátóban van – mutatott jobb oldalra.

− Én a Szent-Benedek hegyet imádom, a tesóm ekkor döntötte el, hogy szeretne egy kígyót, amit Beninek nevezett el.

Nem akartam Adorjánra gondolni, még beszélni sem róla, de akaratlanul is belém volt építve.

− Na, ne! – lelkesedve fordult felém. – Egyszer megmutathatnád, mert én is nagyon szeretem őket!

− Azt hiszem van egy képem róla – mondtam és előkaptam a telefonomat, gyorsan előkerestem a fotót majd átnyújtottam neki. Ámulattal nézte a kijelzőt.

− Hát mindenképpen vennem kell egyet – csillogó szemekkel nézett fel rám. – Egyszerűen elképesztő!

− A hideg kiráz tőle – borzongtam meg.

− Hé! Azért annyira nem ijesztőek!

− De igen! – nevettem fel.

− Ő jobban fél tőled.

− Na, ez nem igaz! Láttam már úgy nézni mintha meg akarna enni! – Komoly tekintettel néztem rá mire hangos nevetésbe kezdett.

− Majd én megeszlek! – csípett belém.

− Na! – kiáltottam fel.

− Ne haragudj – simított végig a helyén. – Adjak rá puszit? – vigyorgott rám.

Elpirultam mire a kezemnél fogva, az ajkához húzta a karomat. Már ettől a mozdulattól el is felejtettem, hogy mi történt előtte. Az ajka csiklandozta a bőrömet, amitől az egész testem libabőrössé vált.

Felnézett rám majd elmosolyodott. A tenyerét az arcomra csúsztatta mire szóhoz sem tudtam jutni a meglepettségtől.

− Szerintem együnk egy fagyit, hogy elmúljon a lázad – vigyorodott el.

− Hé! – pöcköltem meg. – Gonosz vagy!

− Meglehet – húzódott hátrébb. – De mondd, hogy nem volt vicces.

− Nem volt vicces! – nyújtottam rá a nyelvemet mire csak megrázta a fejét, és témát váltott.

− Mindig itt laktatok?

− Igen, és ti?

− Mikor még nagyon kicsi voltam, akkor Pesten laktunk, aztán ideköltöztünk, de szerintem itt sokkal jobb az élet, legalábbis nekem. Mármint nem olyan bonyolult minden, zártabb közösség, viszont hiába nem faluban élünk, azért itt is füle van még a falnak is.

− Ezzel egyet tudok érteni – gondolkodtam el egy pillanatra.

− Vannak fura dolgok az biztos... Igazából nem volt olyan meglepő Máté halála, mert... − hadart idegesen. − Sokkolt, csak tudod... − támaszkodott a párkányra, majd a hajába túrt. – Állandóan ez van. Emberek halnak meg, és tűnnek el. Nem akartam elmondani, nehogy rád ijesszek, de lehet, hogy jobb, ha tudod – fogta meg a kezemet majd hirtelen megszorította azt. – Nem akarom, hogy bajod essen. Szóval, ha van valami, akkor inkább nekem szólj és akkor elmegyek érted, de éjszaka ne mászkálj egyedül − mély levegőt vett.

− Rendben – suttogtam mire magához húzott.

− De inkább beszéljünk valami vidámabb témáról – gyengéden tolt el magától. – Érettségi után mit szeretnél csinálni?

− Egyetemre menni, mindenképpen. – Igen ez lenne az első, ha nem kellene elmenekülnöm innen. – És te?

− Még nem döntöttem el, de az egyetemet is számításba fogom venni. Ez még a jövő zenéje.

Hogyan is mondhatnám el neki, hogy nekem mi lesz az igazi jövőm zenéje, mikor sokszor azt sem érzem, hogy holnap már itt sem leszek? Hogyan is tudnám elmondani neki, milyenek a napjaim? Milyen gyomorgörccsel kelni és feküdni? Hogy néha csak meg akarok szűnni, miközben meredten bámulok előre, és azt sem tudom merre van az igazi előre?

Sziasztok! Remélem ez a rész sem volt számotokra unalmas. :) Viszont a következő rész remélem sokkal sokkolóbbra fog sikerülni. :D Igaz már régebben volt, de remélem minden érettségiző jó eredményekkel zárhatta a tizenkettedik osztályt. :) (Bár az én esetemben nagyon sajnálom, hogy nem volt szóbeli, de legalább nem kellett tovább izgulnom az eredményeim miatt.) Remélem, hogy a következő részt hamarabb tudom hozni. :)

HATODIK fejezet

Síri csönd volt, miközben a szívem kétségbeesetten vert. A kádban ülve a térdemre hajtottam a fejemet. A szemem hiába volt nyitva, úgy éreztem mégsem látok semmit. Ha most megpróbálnám kimagyarázni magam Achillesnél, akkor megbocsájtana nekem? 

Még is rohadtul fájt, amit tettem, mert szívesen töltöttem volna vele több időt, hiába nem ismertem annyira, mint akár a saját apámat vagy a testvéremet. 

Minden ilyen alkalomnál emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez mindig is így volt és lesz is. A saját nyomorúságommal kell letöltenem még pár évemet, aztán ha sikerül túlélnem, talán minden jobbra fordul majd. Talán. Régebben megismerkedtem a keserves zokogással, míg később már a néma sikítás is a részemmé vált, ahogyan a bátyám egyre többször, többféleképpen szégyenített meg. 

Hátra dőltem a kádban és próbáltam lazítani. Lehetetlen volt, mivel mindig ugyanaz a kép lebegett az arcom előtt. Amióta elkezdődött ez az egész soha nem szerettem meztelen lenni, nem szerettem magamhoz érni, és azt sem szerettem, ha megbámulnak. Ekkor mindig a legrosszabb forgatókönyv lebegett le a szemem előtt. Értéktelennek tartottam magamat, de egy kis bogár a fülemben mindig azt suttogta, hogy ez nincs így. Néha mondta, hogy minden jól fog alakulni, hogy majd lesz egy olyan ember az életemben, aki segít kihúzni ebből a helyzetből, szeretni fog, de nagyon, úgy ahogy mást sosem. Viszont legtöbbször győzött a depresszió, Adorján és az ereje. 

Fejben a félretett pénzemet számoltam, bár szerintem még így is rohadt kevés volt belőle. El kellett gondolkodnom, hogy mihez kezdek magammal, de nem tudtam semmit sem tenni. Be kell fejeznem az iskolát, hogy utána felépítsem a saját váramat, és le tudjak lépni. Addig csak el kell viselnem, azt a helyzetet, hogy nincsen kiút, és azokat a személyeket, akiket mélységesen utálok. 

A víz alá buktam. Bárcsak meg tudtam volna fojtani magam, bárcsak lett volna annyi merszem, hogy a víz alatt maradok még jó sok percig. De nem ment, tudtam, hogy élnem kell. Élnem kell? Egyáltalán van értelme? Nem mindegy, ha egy emberrel kevesebb van a Földön? Csekély fájdalom és annál kevesebb teher mindenki számára. Nem tartana sok ideig, csak pár pillanat és minden jobbra fordulna. 

Levegőt nyeldesve jöttem fel a víz alól. Egy ideig csak mélyeket lélegeztem, próbáltam a kábulatomból visszatérni a való életbe. Kimásztam a kádból, de hirtelen forogni kezdett a fürdőszoba. Tudtam, hogy az elmém játszik velem, mégis alig bírtam egy helyben megállni. Előredőltem egyenesen a mosdókagylónak és próbáltam magamat megtartani. 

Elfáradtam, lelkileg, de oly’ annyira, hogy a testem feladta a szolgálatot. Halkan sírdogáltam, és nem érdekelt senki és semmi sem. Nem bírtam tovább tartani magamat így a földre estem. A hangos koppanás, a hátam fájdalma sem tudott érdekelni. Egyszerűen ezekben a pillanatokban megszűntem létezni. Csak feküdtem a földön, bámultam ki a fejemből. Minden lelassult, elhalkult körülöttem. 

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdtem ott, de rájöttem arra, hogy a víz alatt kellett volna maradnom. Halványan elmosolyodtam majd egészen hangosan nevetni kezdtem. 

− Majd megkérem Adorjánt, hogy fojtson bele – hahotáztam tovább, úgy hogy már a könnyem is kicsordult. 

≠ 

Mi történt egy évvel ezelőtt? Igen, Anyu nem volt többé, de ezen kívül. Mintha egy démon szállta volna meg a bátyám testét miután Édesanyámat örök nyugalomba helyeztük. Volt oka, amiért így bánt velem? Persze hozzám vágta, hogy én tehetek róla, de ép eszű ember ilyet nem tesz a saját testvérével. Volt valami, valami megmagyarázhatatlan ebben az egészben. 

Újra össze kellett szednem magam, felállnom és újra erősnek mutatnom magamat. Fájt felállni, ugyanakkor fáztam is. Megtöröltem a hajamat. 

Bolond lehettem, sőt mások biztosan annak néztek volna ezek után, de nem érdekelt. Elhessegettem eme gondolatokat. Felöltöztem majd a szobámba mentem és a takaró alá bújtam. Reménykedtem, hogy ma már nem fog történni semmi sem. Ám ekkor ajtó csapódást hallottam. Valaki hazaérhetett, gondoltam magamban. Apámat soha sem tudtam, hogy mikor ér haza, ellenben Adorján általában korán itthon volt. Biztosan ő ért haza. Bárcsak maradt volna ott, ahonnan jött. 

Ekkor rájöttem, hogy neki sincsen senkije sem. Apám egyikünkkel sem foglalkozott, Adorján és én már utáltuk egymást, aminek persze megvolt a maga oka. Mi másért tette volna ezeket velem, ha nem utál? Én meg ezek miatt távolodtam el tőle, és soha többé nem akartam a közelében lenni, de sajnos ezt nem lehetett megoldani. 

Mi hárman már csak vadidegenek voltunk egymás számára. 

Lépteket hallottam a folyóson. Egy évvel ezelőtt még érdekelte, hogy néz ki a ház. Most már pont leszarta, hogy mi mocskos és mi nem. Csak a pénz, a dugás és a haverok jelentették számára az életet. 

A szemeimet lehunytam, egy jobb világba, helyzetbe képzeltem magamat. Amikor nem volt több zaj, már a takarómat sem szorítottam magamhoz olyan erősen, a levegőt is kimertem engedni a tüdőmből. 

Nem tettem soha semmit. Nem bántottam anyát, szeretett engem, ugyanannyira, mint a testvéremet is. Miért bántott akkor? Azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy én végeztem anyánkkal, mert képtelen lettem volna rá, lehetetlen volt. 

≠ 

Amikor becsaptam a szekrényemet, ott állt Achilles. Megijedtem, és a szívemhez szorítottam a kezemet. 

− Nem akartalak megijeszteni – mosolyodott el. 

− Semmi gond – mondtam. 

− Figyelj! Én sajnálom, hogy írtam apukádnak. Nem volt jogom, ahhoz, hogy a telefonodat használjam – lesütötte a szemét. 

− Nem gond – rágtam a szám szélét. 

Megfordultam és el akartam menni, de utánam nyúlt. 

Jól esett, hogy még ezek után is odajött hozzám, de nem tudtam mi tévő legyek. Folytassam ezt? 

Előzőleg őt okoltam, de nem tehettem mást, mert így volt jó mindkettőnknek. Sajnáltam azt, ahogyan viselkedtem, mert egyáltalán nem ezt érdemelte tőlem. Élveztem a társaságát, és szerintem ő is szeretett velem beszélgetni, ahogyan észrevettem. Soha nem ártott nekem, még a fagyizóban is hamar rájött, hogy valami nincsen rendben. 

− Veszta! 

− Sajnálom – mondtam ki, ami egyből az eszembe jutott. 

− Csak féltem – suttogtam magam elé, lehajtott fejjel. 

− Nincs mitől – suttogott vissza mire elmosolyodtam. Ujjaival felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek és ne a földet kémleljem. 

− Te nem tudhatod. 

− Mondd el – simította a kézfejét az arcomra. Megdermedtem egy pillanatra. Nehezen lélegeztem és rossz emlékek jöttek elő bennem. Elhúztam a fejemet. 

− Nem lehet – léptem egyet hátra. 

− Te is tudod, hogy igen – közeledett felém. 

− Nem. – Könnyes szemekkel néztem rá. – Kérlek… 

Magához rántott és nem engedett a szorításából. Arrébb akartam húzódni, de nem hagyta. 

− Nem baj – motyogta a fülembe. – Semmi baj! 

Utána nem küzdöttem már, csak hagytam, hogy a karjaiban legyek, majd utat engedtem a könnyeinek. 

Minden könnyebb, ha áll az ember mellett valaki, és nem egyedül kell megküzdenie a fájdalmakkal, az emberekkel. Főképp, amikor érthetetlen a történet, vagy csak a kirakós utolsó darabja hiányzik, hogy megértsük miért teszik velünk azt, amit nem kellene. 

Jó érzés volt, hogy volt valaki, akinek fontos volt, hogy hogyan érzem magam. Ugyan ott volt nekem Ada, de ő semmit nem érzékelt sohasem, vagy csak túl jó színész voltam. 

A lelkem egy része jéghideg volt, meleg karokért kiáltott, új családért, de leginkább szeretetért. 

− Megoldjuk – jelentette ki határozottan. 

− Kérlek, most… Engedj el – mondtam mire enyhített az ölelésén, hátrébb lépett. 

Még is ijesztő volt ez az érzés ennyi idő után, sőt mintha a nyakamra tekertek volna egy kötelet, amit folyamatosan cibáltak volna. 

Az érzéseim eldöntötték, hogy mit akarok, az agyamnak ebbe már nem volt beleszólása. 

≠ 

Csönd volt aztán egyik másodpercről a másikra hangos zene töltötte be az egész házat. Elkönyveltem magamban, hogy már ma sem fogok többet enni. Bár nem kívántam most sem az ételt, attól még tudtam, hogy kellene ennem, de legalább nem kellett leerőszakolnom a torkomon. 

Azonnal kulcsra zártam a szobámat majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és megpróbáltam kizárni a hangos zenét. 

Tudtam, hogy szokott bulit rendezni, de most egyáltalán nem vettem ezt számításba. Bár már hozzászokhattam volna, hogy kiszámíthatatlan, hogy semmit és senkit sem tisztel. Hangulatingadozásai vannak, amihez segítséget sem akar kérni. Tudom, mert próbáltam beszélni a fejével, de végig sem akart hallgatni engem. 

Korábbra húztam fel az ébresztőórámat, hogy reggel meg tudjak fürödni, mivel most megkísérelni sem mertem a ki-be járkálást. Reméltem, hogy nem hagy maga után sok szemetet, és nem fogok fura hangokat hallani. 

Bebújtam a takaróm alá, és próbáltam álomba szenderülni, már lassan az összes létező bárányt megszámoltam, mikor hangosabb lett a röhögcsélés. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből majd felültem az ágyban. 

− Ezt rohadtul nem kellene! – üvöltött valaki. 

− Fogd már be! – hallottam meg a testvérem hangját. – Kurvára nem fogod megmondani, hogy mit csináljunk! Esküszöm azt hittem, hogy normális vagy, haver. 

− Veled ellentétben az vagyok! 

− Majd, akkor ha beszállsz a buliba és megmutatod, hogy milyen kemény gyerek vagy! 

− Ti teljesen elmebetegek vagytok! – ordított az idegen mire majdnem síri csönd lett. – Nem engedem, hogy ezt tegyétek! Még is hogy képzeled, hogy a saját testvéreddel…? 

Pontosan tudtam, hogy miről beszél. Nem tudtam, hogy ki volt az, még a hangja sem volt ismerős, de nagyon nem szerettem volna, ha bántják. Mert eddig, aki kiállt értem mindig rosszul végezte, nem kellett több áldozat. 

– Hívni fogom a rendőröket! 

– Na, persze! 

Testvéremről lesütött a nemtörődömség. Nem érdekelte a következmények, mivel számára nem is voltak. Ő mindent el tudott intézni, ezért is volt akkora nagy mellel. 

– Komolyan mondom! – figyelmeztette a többieket. 

Szaporán vettem a levegőt, és búvóhely után kutattam. Ágy, szekrény, ablak. Az ablak. 

Felkapkodtam magamra a ruháimat, amennyire gyorsan csak tudtam majd az ablakhoz léptem. Szerencsére egy régi cipőt is találtam, amit annyira nem szerettem, de megfelelő volt annak, hogy azonnal futásnak eredjek. Szerencsére már úgy másztam a házon, mint egy pók. Se perc alatt lent voltam. Lehet, hogy vékony voltam, de egy év alatt ebből a szempontból megerősödtem. Amikor elsőként próbálkoztam, leestem és a kezemre estem. Szerencsére nem lett nagyobb bajom. Becsuktam az ajtót majd futni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre csak futottam, ameddig a tüdőm bírta. Közben rájöttem, hogy ez nem lesz elég, többet kell majd edzenem, mert sose lehet tudni, hogy mikor fogom tudni alkalmazni. Nem akartam segítséget kérni, de a tudatalattim egy része Achilleshez hozott. Ott álltam a házuk előtt, és a térdemre támaszkodva élveztem, ahogyan szúr a mellkasom. Előhalásztam a telefonomat majd az üzeneteinkhez léptem és írtam neki, de azonnal meg is bántam. Bár most már nem volt menekvés, mondjuk nem is akartam csak a lelkiismeret rágta belülről a gyomromat. 

– Veszta! Mit keresel itt? – nyitotta ki az ajtót Achilles. 

– Ne haragudj, egyszerűen... – tártam szét a karomat. 

– Gyere be! – suttogta majd szélesebbre tárta az ajtót. 

– Köszönöm – motyogtam. 

Beléptem a meleg otthonos házba, egyből jobb kedvem lett, hogy itt biztonságban vagyok, és nem bánthat senki sem. Elvégre Adorján nem ismerte Achillest. 

– Hideg van kint – jegyezte meg, és a karjaimat kezdte el dörzsölni. 

– Egy kicsit. 

A futás miatt izzadtam, amit ő is észrevett. A homlokomhoz ért majd egy izzadságcseppet törölt le. 

− Futottál? 

− Nem. – Vettem le a kabátomat. Elvette a kezemből majd felakasztotta. 

Visszafordult felém. 

– Mi történt? – Mikor újból rákérdezett, akkor jöttem rá, hogy remegek. Csak a semmire bambultam, és próbáltam aranyos dolgokra gondolni. – Veszta – szólítgatott majd az arcomhoz ért. 

Elhúzódtam, és hátrébb léptem. Karjaimmal átöleltem magam, utat engedtem a könnyeimnek. Annyira nem akartam előtte sírni. Annyira nem kellett volna idejönnöm. Levegőt is nehezen vettem, a szúró oldalam miatt. A kezemet rászorítottam, szaggatottan lélegeztem. 

– Ha – állt mögém Achilles majd megfogta a jobb csuklómat, aztán a balt. – Ha magasra emeled – egyenesítette ki a karjaimat – majd mélyeket lélegzel, akkor hamarabb elmúlik. Mély levegő! – mondta. – Semmi baj! – Már suttogta. 

Nem tudom meddig álltunk így, de a karom már kezdett elfáradni és végre nem fájt a levegővétel sem. Leeresztettem a kezeimet, de nem mertem szembenézni vele. A csuklómról a kezemre vándorolt a keze. A lelkemet melegség és élet töltötte be. 

– Látod – suttogott. – Máris jobb! 

– Köszönöm – nyögtem ki nehezen miközben megszorítottam a kezét. Finoman megfordított majd magához húzott, és szorosan átölelt. 

– Ne sírj, kérlek! Utálom – nevetett fel halkan. Elmosolyodtam. Jól esett a vállára hajtani a fejem, hagyni hogy simogassa a hátamat, fejemet. A szívem hevesebben vert, de már nem a félelemtől, hanem a közelségétől. Legszívesebben egész éjszaka így maradtam volna vele. 

– Ne haragudj, hogy így berontottam – hebegtem. – Nem volt hová mennem. 

– Itt alszol – válaszolt lényegre törően. – Nem akarok a terhedre lenni, csak... 

– Nincs csak! – fojtotta belém a szót. – Kijelentettem, így is lesz! Nem tudom, hogy mi a baj, de szerintem most nem akarsz otthon lenni. Meg tudom érteni, mert néha én is eltűnnék itthonról. Csak ne legyen bajod. 

– Én... 

– Te, ő, mi... Nyelvtanozhatunk is, ha szeretnél – nevetett fel. 

– Nem szeretnék. 

− Csak vicceltem – karolt át. – Nyugi! 

Egy fokkal nyugodtabb voltam, mint előtte. 

− Gyere! – vezetett el a szobájába majd az ágyára ültetett. – Hozok ágyneműt, rendben? 

Csak bólintottam. Magamhoz szorítottam a táskámat majd kivettem belőle a telefonomat. Kikapcsoltam. Legalább nem fog tudni hívogatni. Apámra nem is gondoltam, mert tudtam, hogy úgy sem fog keresni engem. 

− Itt is vagyok – jött be az ajtón. 

Akkor tudatosult bennem, hogy csak egy hosszú nadrág van rajta, és a felsőtestét nem takarja semmi sem. A karja megfeszült mikor lerakta az ágyra az ágyneműt, pedig nem is erőltette meg. Sosem vettem figyelembe a kinézetét rendesen, mert felesleges volt, és amikor szembesültem vele, akkor az állam a padlón koppant. 

− Szeretnél lezuhanyozni? 

− Hát, ha lehet, akkor igen – szorítottam magamhoz még jobban a tatyómat. 

− A fürdőszoba szekrényből nyugodtan válassz egyet. 

− Rendben. A folyosó végén van, ugye? 

− Igen-igen – pillantott rám. – Nem kell félned. 

− Nem félek – nyögtem ki. 

− Látom – rázta meg a fejét. 

A fürdőszobába siettem majd kulcsra zártam magam után az ajtót. Nekidőltem, és a földre csúsztam. 

Nem vagyok normális, gondoltam magamban. Meg fogja ölni őt. Tudtam, éreztem. 

Lassan összeszedtem magam majd levetkőztem és a zuhany alá álltam. Amikor kiléptem alóla fogat mostam. Eközben észrevettem egy férfi parfümöt a mosdókagylónál. A kíváncsiságom hajtott, ezért megszagoltam. Meglepően ismerős illata volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Hiába törtem az agyamat, nem jöttem rá. Az nyilvánvaló volt, hogy ez Achilles-é, mégis volt benne valami furcsa. Visszaraktam a helyére. Mély levegőt vettem, kifújtam és magamra kapkodtam a hálóruhámat. A kulcsot próbáltam elfordítani, de nem sikerült. Sóhajtva döntöttem a fejemet az ajtónak. 

− Miért mindig velem történik valami? 

Újrapróbálkoztam, rángattam teljes erőmből, de szintén nem jártam sikerrel. 

− Miért zártad be magad? 

Nem válaszoltam. 

− Próbáld meg elfordítani! 

− Próbáltam, de nem megy! 

− Menni fog! 

Teljes erőmből fordítottam el, kétszer-háromszor. Már elkönyveltem magamban, hogy idebent fogok maradni. Remegni kezdtem majd elsírtam magam. 

Soha nem fog véget érni ez. Soha nem fogja senki sem megtudni, hogy min mentem keresztül. Soha nem lesz normális életem. 

Remegve borultam a földre. Össze kellett volna szednem magam, de egyszerűen nem ment. Egyre nehezebb volt kitartanom. Kezdett végleg a halál gondolata keringeni a fejemben. Minden szebb lenne. 

− Veszta! – kiáltott Achilles. – Húzd ki a kulcsot! Megkeresem a másikat. Valahol itt kell lennie… 

Kérésének eleget tettem miután sikerült feltápászkodnom a földről. 

− Most be fogok menni, úgyhogy állj hátrébb! 

Egy bizonyos próbálkozás után nagy nehezen, de kinyílt az ajtó. Megsemmisülve ültem a kád szélén, és magam elé meredtem. 

− Nincs gond – ölelt magához. 

− Van – motyogtam. 

− Gyere – húzott fel majd besegített a szobájába. 

Lassan botorkáltunk az ágyához, míg le nem telepedtünk rá. Halványan elmosolyodva takart be. 

− Nincs gond – fogta meg a kezemet. 

− Maradj itt – kérleltem. – Mellettem – suttogtam az ágyneműt szorongatva. 

Ebben a percben nem érdekelt, hogy mi jó és mi nem. Csak úgy éreztem szükségem van a közelségére. 

− Rendben – szorította meg újból a kezemet, és bemászott mellém. 

Nem értünk a másikhoz, de egymás felé fordulva aludtunk el. Azaz csak Achilles. Hallani lehetett a hangos szuszogását, az elnyíló ajkát. Egészen aranyos volt. 

Én még azután is órákig fent voltam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy Achilles halott lesz, Adorján mocskos kezei által. Nem hagyhatom. Inkább velem végezzen, mint vele.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad! ❤ Ha szeretnél kommentelj,hogy mennyire tetszett a történet! Építő jellegű kritikákat is szívesen fogadok! 😊❤

Hamarosan!-> Folytasd tovább a történetet ide kattintva! 💗 <- Hamarosan!