Levegőhiány: Második fejezet

MÁSODIK fejezet
Szemeim összeragadtak a sok sírástól az este történtek után. Még, hogy hamar túl fogunk esni rajta. Ez csak egy vicc, ha ezt mondja.
A testem újra meg volt gyalázva, a lelkem egy darabját megint szétnyomta. Nehezen kaptam levegőt. Úgy éreztem ki vagyok terítve mindenki számára, és azt csinálhatnak velem, amit csak akarnak.
Nem bírtam a könnyeimet elfojtani, sírni kezdtem. A kezembe temettem az arcomat és azt kérdezgettem magamtól: miért én? Miért én velem történik meg újra és újra? Mikor fog végre lebukni?
Soha.
A saját apámat sem érdekli, hogy mit csinál a két gyereke. Anyám meg biztosan forog a saját sírjában, és lehet ki akar mászni, hogy segítsen rajtam. Bárcsak így lenne.
Azt hiszem, soha többé nem fogom megtudni, hogy pontosan mi is történt a saját anyámmal. Próbáltam beletörődni, valamilyen szinten ment is, de mindig is érdekelt, hogy valójában ki, és miért tette ezt.
Este későn lefeküdtem, reggel mégis korán felébredtem. Iskola előtt vagy két órával egy tea kíséretében kiültem az ablakomba és az esőt néztem, ami még most is szakadt.
Valaki régen azt mondta nekem, már nem is tudom ki, hogyha esik az eső, akkor Isten sír; ha dörög az ég, akkor mérges.
Szóval sírt. Eléggé sokat sírt mostanában. Talán, ha nem sírna akkor örülnék, de ha elállna, akkor még is szomorú lennék. Az esőt nézni felülmúlhatatlan és megnyugtató érzés is egyben. Ahogy elmosta a koszt a járdáról, ahogy a vízcseppek csak úgy léteztek a fák levelein, az eső utáni illat. Csodálatos volt. Néha az kívántam, hogy én legyek az eső, aki mindenkit elmos. Ő az, akinek senkitől sem kell félnie. Hiszen, ha felülkerekedett, mindenkit elnyomott. Mindenkinek elmosta a házát, akár szándékosan, akár akaratlanul. Sokszor ezt a házat is elvihette volna magával a végtelenségbe, mivel nekünk már úgy is mindegy volt. Senkit sem érdekelte volna a dolog.
Megszorítottam a bögrémet, ami még mindig jó meleg volt. Magamra húztam jobban a takarót és csak bámultam kifelé az ablakon. Kinyújtottam a kezemet mire megéreztem a hideg esőt a karomon. Úgy éreztem egy pár másodpercre, hogy én vagyok az eső. Az eső, aki elmossa a gonoszságot minden emberből, hogy csak a boldogság és a tisztaság maradjon.
Megtöröltem az arcomat és fellélegeztem. A kezeimet összekulcsoltam, nyakamból kivettem a rózsafüzért majd a számhoz szorítottam és megcsókoltam a keresztre feszített Istent.
− Mi a faszt csinálsz? – nyitott be Adorján.
− Csak kiültem – néztem rá és ittam egy kortyot.
− Hideg van. Inkább csukd be az ablakot! – mondta majd ott is hagyott, jól bevágva maga után az ajtót.
Reagálni sem tudtam olyan gyorsan elhúzta a csíkot. Inkább eleget tettem a kérésének mielőtt visszajön és rám szól, vagy ami még rosszabb, hogy megint magáénak akarna tudni.
Az ablakra tettem a kezemet majd mélyet sóhajtottam, hagytam, hogy a paplan lehulljon rólam. Hidegnek éreztem magam, és kilátástalannak a helyzetemet.


Felhúztam a gumicsizmámat, majd a kis vékony kabátomat magamra kaptam. A kilincset már lenyomtam mikor megjelent megint Adorján.
− Kapok egy csókot?
Megfordultam, és ő karba tett kézzel várta, hogy odamenjek hozzá. Semmi kedvem nem volt hozzá, csak ki akartam menni az esőbe és a gondolataimba mélyedni. De nagyon nem szerettem volna veszekedni, ezért odamentem és behunyt szemmel megcsókoltam. Az én gyomrom meg egyre csak liftezett.
− Ezt már szeretem! – kacsintott rám majd a fenekemre csapott. Összerezzentem majd mikor kiléptem a lakásból egyből letöröltem a kabátom ujjával a számat. Utáltam az izét: mindig kávé íze volt. Az illata pedig undorító, a borshoz tudtam volna hasonlítani. Mindig telefújta magát vele, mert attól azt hitte, hogy majd vonzódni fogok hozzá és, hogy erősebbnek fog tűnni. Tény és való, erősebb volt nálam, fizikailag. Lelkileg biztosan nem, mert én még mindig talpon voltam egy év után, és bírtam a strapát mellette. Nehezen, voltak döcögős utak, de mindig felálltam a porból és ujjá éledtem, mint akár egy Főnix madár. Bár a hangulatom legtöbbször a béka segge alá ment miatta, de próbáltam nem rá gondolni.
Az esernyőmet a fejem fölé tartottam, és magamban csodálkoztam egyet azon, hogy Adorján miért nem akart elvinni most kocsival. Hisz mindig féltette a kis „játékszerét”. Eltereltem a gondolataimat róla és mosolyt erőltettem magamra miközben folyamatosan a csordogáló vizet néztem. Megláttam egy nagy tócsát majd egyből beleugrottam, nem érdekelve, hogy vizes leszek. De amikor felnéztem egy ismerős szempárral találkozott a tekintetem.
− Ó, helló! – mosolygott rám. – Hát te erre laksz? – kérdezte kíváncsian.
Egy khaki színű kapucnis pulóvert viselt, fekete széldzsekivel. A tutyija alól csak pár tincs lógott ki. Pont annyi, hogy minden lány kimeredt szemmel nézett volna rá. Dadogva szólaltam meg.
− Ööö… − próbáltam észhez térni. – Nem messze, igen.
Hazugság. Pont az utcám végében voltunk, de ezt nem akartam elárulni neki, mert csak bajba sodortam volna őt. Az én helyzetem már teljesen mindegy lett volna.
− És te? – kérdeztem vissza miközben elindultunk balra. Együtt, az iskola irányába, pedig alig ismertem.
− Hát ennek az utcának az elejében lakom. Csak most kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet, így gyalog jöttem, de amúgy biciklivel járok – pillantott rám. – Te mindig gyalogolsz?
− Van, amikor a bátyám kocsival visz suliba, de általában gyalog. Szeretek sétálni – szorítottam meg az esernyőm nyelét és a távolba révedtem.
− Most nekem is egy olyan alkalom ez, mikor szeretek – vigyorgott rám miközben megakadt a tekintetem a szája sarkában. Egy kis pont volt ott, olyan akár egy kis mini bemélyedés.
– Van valami a mosolyodban – csúszott ki a számon hirtelen mielőtt végig gondoltam volna a lehetőségeket aztán csak furcsán nézett rám. Nem értette miről beszélek.
− A mosolyomban? – kérdezett vissza és az ajkához ért. – Ó – kapott a fejéhez. – Régen száj piercingem volt, csak már nem hordom. Ott maradt a heg.
Elvörösödtem, hogy én erre miért nem gondoltam hamarabb.
− Ó! Jó buta vagyok! – nevettem fel kényszeredetten.
− Dehogy is! – ellenkezett azonnal. – Max én, hogy kiszúrattam a számat.
− Fájt?
− Viccelsz? Alig lehet érezni valamit. Az orr piercing sokkal fájdalmasabb.
− Ha te mondod, elhiszem – mosolyodtam el.
Fekete bakancsát néztem, ami most tiszta sár volt. Akár még rocker is lehetett volna a kinézetét figyelembe véve.
Megérintette a vállamat mire megijedtem és elhúzódtam tőle. Érdeklődve pillantott rám. Közelebb lépett. A kerítésnek préselődtem és azért imádkoztam, hogy ne bántson.
− Minden rendben?
Nyeltem egyet majd oldalra néztem.
− Igen, csak megijedtem – vallottam be.
− Ne haragudj – szorította meg a vállamat majd mélyen a szemembe nézett. – Nem kell félned.
A szívem hevesen kezdett kalapálni, de ez most sokkal másabb volt, mint amikor Adorján ért hozzám. Ahogy eszembe jutott, és közben Achilles arcát néztem, elkapott a hányinger. Egy pár másodperc után kijött az a kis gabonapehely, amit képes voltam megenni a reggel. Az esernyőmet elejtettem, és oldalra fordulva öklendeztem, miközben Achilles a hajamat megfogva a hátamat simogatta.
− Semmi baj – mondta, amikor felnéztem rá, majd letörölte a számat.
Rendesen leégettem magam.
− Te ne haragudj, nagyon gáz vagyok – kaptam a fejemhez.
− Semmi baj! – ismételte meg. – Igyál egy kis vizet! Van a táskádban? – kérdezte mire csak bólintani tudtam.
Két másodperccel később már elő is kapta a keresett tárgyat majd letekerte a kupakot és a kezembe nyomta.
− Szerintem szép kis művet hoztál össze – pillantott a hányásomra mire behunytam a szememet, miközben halványan elmosolyodtam.
− Lehet festő leszek – nyögtem ki nehezen.
− Szerintem van benned tehetség, nagyon jó képet festettél rólam – nevetett fel majd megfogta a karomat és lágyan simogatni kezdte.
− Nyugi, ez nem te vagy. – Hanem Adorján.
− Pedig magamra ismertem. Nem kellene inkább hazamenned? – simogatott tovább.
− Nem! – tiltakoztam talán túl hamar majd újból hátrébb léptem, elszakítva a kezét tőlem.
− Lehet jobb lenne…
− Csak inkább menjünk suliba, jó? – kértem.
− Ellenállnék, ezt te is tudod jól, de most ez a tekintet más sokkal másabb – komoly hangsúllyal beszélt hozzám.
− Minden rendben lesz – nyugtattam meg. – Remélem az eső elmossa, azt ott – bólintottam a fejemmel lefelé.
− Biztosan – mosolygott rám majd tovább mentünk, egymáshoz hozzá nem érve.
Olyan gyorsan történt minden, hogy nehezen tudtam felfogni, hogy igazából egy vadidegen srác kísért suliba, és még meg is nyugtatott, ráadásul nem erőszakoskodott velem, pedig egy pillanatra azt éreztem, hogy az utca kellős közepén bántani fog, de nem. Kicsit fura volt.

Később a folyóson összefutottam Adával. Ugyan nevezhettem volna barátomnak, de ha ezt kimondtam volna teljes mértékben, akkor már tényleg nem lehetett volna a barátom. Így csak egy „beszélgetőtársnak” neveztem el őt.
− Mi újság? – érdeklődött majd átkarolt.
Ada szép volt. Nagyon sok fiú kedvelte, hiszen eléggé meggyőző személyisége volt, és velük is el tudott lenni. Ugyan biztos volt közöttük olyan, aki szívesen kavart volna vele, de Ada nem ment bele az ilyesmibe. Ő inkább barátokra vágyott, és majd egyszer egy olyan személyre, aki megérti és kitart mellette. Nem holmi egyszeri kalandokra, amiknek semmi értelmük nem volt, hanem valami olyasmire, ami igazi volt.
− Semmi különös. Veled? – kérdeztem vissza, kissé utalva, hogy tegnap nem volt iskolában.
− Otthon voltam és vigyáztam az öcsémre – mondta. – Legalább nem kellett feleslegesen bejönnöm. Nem volt semmi, ugye?
− Nem igazán – húztam el a számat. – Illetve… − kezdtem bele, de már amikor kiejtettem egyből meg is bántam. Mondjuk előbb-utóbb feltűnt volna neki Achilles. Biztos voltam benne, hogy a fiú, akkor is odajönne hozzám, ha Ada is itt van, de csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így lenne.
− Na – érintette meg a vállamat és kíváncsian nézett rám.
− Semmi – nyeltem le a mondandómat és egyenesen előre néztem.
− Mondjad már! – fordított maga felé. – Mi történt? – nézett végig rajtam miközben én csak a háta mögé néztem. Pont akkor jelent meg Achilles, és az egyik barátja. Mindkettőnknek köszöntek, ráadásul Achilles még rám is mosolygott, ami még Adának is feltűnt.
− Áhá! – vigyorgott rám. – Szóval ő történt veled. Ne félj, nagyon rendes!
− Miről beszélsz? Csak beszélgettünk.
Ismeri?
− Persze, persze – legyintett le.
– De mióta ismered Achillest? – kérdeztem, érdeklődve pillantottam rá.
− Úgy kilencedik óta, egyik buliban találkoztunk még. Csak beszélgettünk egyet. Bár akkor tök máshogy nézett ki. Akkor még szájpiercingje is volt, meg a haját feketére festette mindig. Sok rock zenét hallgatott, bár szerintem most is, de már kinőtte azt az „emosabb” korszakát – magyarázta suttogva. – De jobb is, nem? Sokkal jobban néz ki – állapította meg.
− Van benne valami, de nem igazán érdekel a külseje – vallottam be.
Csak „beszélgetőtársnak” akartam megtartani Achillest is. Egy fiú barát tényleg nem hiányzott az életembe. Elég volt Adorjánt és a hülyeségét elviselnem. A gondolatra már össze is szorult a gyomrom. Ma főképp nem akartam rá gondolni, a reggeli után, még elájulni is képes lettem volna. Már egyszer megtörtént velem, és akkor haza is engedtek a suliból, amit azóta is bánok, hiszen pont Adorján vitt haza, és egyáltalán nem volt megértő velem. Csak örült az ingyen kapott időnek és rendesen ki is használta.
Így ezek után megfogadtam, hogy nyugodt leszek, és ameddig lehet az iskolában maradok. Nem támogatok semmilyen óra előrehozást. Bár sokszor előfordult már, de akkor csak beültem a könyvtárba és ott maradtam addig, míg haza nem kellett volna induljak. Kicsit féltem, hogy lebukok, de kevés esély volt erre, ráadásul a bátyám nem annyira ismerte az osztálytársaimat.
− Megértem – kacsintott rám. – A belseje még szebb.
− Neked bejön?
− Nyugi – szorította meg megint a vállamat. – Féltékenységre okod nincsen, Veszta. Nekem a haverja jobban bejön.
− Tényleg? – Meglepődtem.
− Igen – bólintott. – Csak barátnője van… De ezt a helyzetet is lehet orvosolni – dörzsölte össze a két tenyerét majd összecsapta mire megijedtem.
Tudtam, hogy csak viccel, de azért kíváncsi voltam a véleményére.
− Te bolond vagy! – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – És, ha szereti a barátnőjét?
− Biztos, hogy nem. Láttad már? Egy ribanc, akinek már mindenki megvolt… De ha rám gondoltál, mint barátnője, akkor persze engem biztos imádna – fonta keresztbe a karját és magabiztosan nézett előre majd elvigyorodott. – Na, de lesz a héten egy buli Noénál. Szerintem remek alkalom lenne, hogy jobban megismerkedj vele, nem? – izgatottan pillantott rám.
− Figyelj, szerintem nem engednek el, és…
− Ugyan már! – legyintett. – Beszélek apukáddal. Biztos meg tudom majd győzni.
Bárcsak az apámat kellene meggyőzni, és nem Adorjánt.
− Ne fáradj! Tényleg nem tudnád meggyőzni, komolyan – bizonygattam, mint mindig.
− De mindjárt itt a nyár! Ennyire nem lehet szívtelen veled szembe… Ráadásul én is ott lennék veled, nem lenne semmi bajod.
Legbelül – egy pici – részem szerette volna Achillest jobban megismerni, de tudtam, hogy nem lenne jó vége ennek. Adorján előbb-utóbb rájönne és akkor még ennyi se lehetne, mint ami most van. Talán megkérdezhettem volna, de legutóbb sem jártam jól. Nem szerettem volna feleslegesen megismételni. Kiszökni nem mertem, mert akkor lehet még rosszabbra fordult volna a sorsom. Leginkább nem is bulizni akartam, hanem Achillesszel tölteni az időmet, de az is benne volt a pakliban, hogy nem is érdekeltem, hanem csak a haverjaival töltötte volna az időt. Akkor már feleslegesen szöktem volna ki, és feleslegesen bántott volna meg még jobban a bátyám. A bátyám? Ő már rég nem a bátyám volt, hiába volt egy a vérünk.
Kivételesen Adának adtam egy kis reményt, aminek nagyon örült. Most az egyszer még el is játszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ott lennék egy ilyenen. Talán Achilles miatt.


Ebédnél általában ketten ültünk Adával, de most kivételes módon Achilles és a barátai is odaültek hozzánk. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat. Na, persze akkor még jobban, amikor a buli téma feljött.
− Szóval jössz pénteken, Ada? – kérdezte Noé majd beleharapott a szendvicsébe.
Furcsának találtam, hogy Achillest nem ismertem, míg Noét és Bencét arcról és névről is tudtam, hogy kik.
− Persze, mindenképpen – mosolyodott el a barátnőm. – Lehet egy másik barátom is jönni fog, de még nem biztos.
− Remélem valami jó nő – szólt közbe Bence Adára kacsintva.
− Egy nő sem kezd kisfiúkkal, mint te – kacsintott vissza a fiúra.
A fiúk elkezdtek nevetni mire elmosolyodtam.
− Nyugi, veled sem kezdenének férfiak – gúnyosan mosolyodott el Bence.
− Nyugi – fogta meg a karját a lány. – Nem is kellene egy „férfi” sem – mutatott idézőjeleket a levegőbe.
− Minden oké? – kérdezte Achilles felém fordulva.
Mintha ordibált volna, mert egyből mindegyikük meghallotta és felénk pillantgattak. Nagyon nem szerettem volna középpontban lenni.
− Igen – suttogtam majd bekaptam egy falatot és megrágtam. Nem akartam többet rájuk nézni. Hirtelen kitaszítottnak éreztem magamat. – Azt hiszem én… most megyek. – Felálltam majd betoltam a székemet és Adára pillantottam. – Majd még beszélünk!
Felvettem a táskámat és a dobozzal a kezemben beültem hátra a könyvtárba, az én kis helyemre.
Nem sokkal később lépteket hallottam így elrejtettem az ebédemet, de csak egy fekete bakancs jelent meg a szemem előtt. Felnéztem a tulajdonosára: Achilles.
Ada még utánam se szólt, vagy lehet teljesen kizártam; de Achilles meg utánam jött.
− Csak én vagyok – mondta mosolyogva.
Az egyik vállán a táskája pihent majd ő is ledobta a földre és újból rám pillantott. Leült mellém. Igazából nem értettem miért jött utánam.
− Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, és azt tapasztaltam, hogy bármit is válaszolsz, tudom, hogy valami nincsen rendben.
− Akkor minek kérdeztél rá?
− Mert így neveltek – érintette meg a hátamat majd megsimította, mire a hideg kirázott. Elhúzódtam. – Rólad beszélt Ada, ugye?
− Igen – túrtam a hajamba.
− És… Van kedved jönni? Úgy isten-igazából?
− Nem is tudom… Lehet csak kinéznének – ismertem be.
Ez igaz volt. Ugyan nem keveredtem senkivel se összetűzésbe, de nem ápoltam kapcsolatot a diáktársaimmal, mert ugye nem is lehetett. Ha lehetett volna, akkor biztos, hogy több emberrel beszélgettem volna egy nap.
− Hozzáállás kérdése, de sok ember kiszámíthatatlan. Vigyázni kell velük – meredt előre maga elé, majd hirtelen megrázta a fejét és elővette a szendvicsét.
Adorjánra gondoltam, majd Achillesre, aztán Adára. Úgy éreztem, hogy egyáltalán nem lenne jó ötlet ez. Csak én szívtam volna a legjobban.
− Kihagyom – dőltem hátra a kezemet a combomra téve.
− Nyugi, én sem megyek – jelentette ki halál nyugodtan mire rögvest felé fordítottam a fejemet.
− De hát hisz Ada azt mondta, hogy mész.
− Rosszul informálódott – kacsintott rám majd a szendvicsének szentelte a figyelmét. – Igazából még tanulnom is kell, mert bukásra állok matekból. Miközben Karolina nyomja majd az Édes Annát addig nekem meg kell írnom a dolgozatot… − forgatta meg a szemét.
Az agyam át sem gondolta a mondatot, a szám egyszerűen csak kibökte, amit akart.
− Segíthetek, ha gondolod.
Fejben már Adorján szemével láttam, amint megerőszakol, hogy miért cseréltem őt le egy másik fiúra.
− Az jó lenne. Ma? – húzta fel kérdőn az egyik szemöldökét.
− Ma nem jó – mondtam.
− Holnap?
− Akkor se – húztam el a számat.
− És a buli napján?
A levegő bennem rekedt és hirtelen lélegezni sem voltam képes. Ragaszkodik ahhoz, hogy átmenjek hozzá. És mi van, akkor ha ugyanazt akarja tenni, mint Adorján? Nem, nem képzelhetem ezt róla, mert akkor csak egy nagyot koppantam volna. De lehet, ha nem gondolnék erre, akkor meg másképp lett volna.
− Ööö…
− Nem veled van a baj, hanem velem – fordult felém teljes testével. – Rosszul fogalmaztam meg a kérdést. Mikor érsz rá? – kérdezte vigyorogva mire felnevettem és az arcomat a kezembe temettem.
− Esetleg szünetekben vagy akkor, amikor esetleg összevonnak minket? – reménykedve néztem fel rá.
A tekintetemet kereste a szemével majd mélyet lélegzett.
− Hülyeség ezt mondani, de… – érintette meg az arcomat a kezével. – Nem bántanálak. Hiába nem ismersz annyira, de azt hiszem akkor is tudnod kell, hogy: Soha. Nem. Bántanálak – mélyen nézve a szemembe mondta végig az utolsó pár szót.
Gombóc nőtt a torkomba és egy szót sem tudtam szólni csak néztem a szemeibe. A fejemet elfordítottam tőle.
− Ezt jól jegyezd meg. De ha nem teszed, akkor addig fogom bizonyítani, amíg el nem hiszed.