Nem tudtam mit dolgozik, de soha nem is kérdeztem. Úgy éreztem jobb, ha inkább nem is tudom. Az viszont világos volt a számomra, hogy a rendőrség a markában volt, és bármit megtettek neki, amit csak ő szeretett volna.
Amikor ez tudatosult bennem, hogy ilyen világban élek, akkor úgy éreztem egy pillanatra, hogy megállt az élet. Mégis kiben higgyek? Mégis kiben, ha senki más, egy civil ember sem tudja meggátolni a problémámat? Akkor mi lesz? Egész életemben tűrni fogom?
Nem akartam, de nem tudtam mást tenni, addig míg nem volt elegendő pénzem, hogy elhúzzak innen.
Semmi esélyem ellene, mivel akkor engem is eltűntet a Föld felszínéről. Bár nincs biztosíték arra, hogyha lelépek, akkor nem fog felkeresni többé.
≠
– Hallottad mi történt? – fordult felém Achilles.
– Igen – csomóval a torkomban válaszoltam neki. – Tulajdonképpen, hogy történt?
Semmit nem tudtam, de abban százszázalékig biztos voltam, hogy Adorján tette. Ki más? Ki akarná Mátét bántani, rajta kívül?
– Azt mondják, hogy halálra verték, de semmit sem találtak – mondta Achilles miközben a falnak dőlt.
– Semmit? – lepődtem meg.
Miért is lepődtem meg ezen?
– Semmit – rázta meg a fejét. – De – vette lejjebb a hangját. – Apával majd beszélek, hátha ő többet tud mondani.
– Rendben.
– De nem értem, hogy mégis ki akarna neki rosszat? Húgom meg ő régen osztálytársak voltak. Mikor megtudta teljesen kiakadt – mondta.
− Szegény – suttogtam, de ebben sokkal több volt, mint amennyit kimutathattam neki.
Csak reménykedtem abban, hogy az Apukája többet tud meg az ügyről. Bár, ha lenne is valami, sem tudnánk semmit sem tenni. Állandó zsákutcába fordulni, olyan mintha direkt szaladnék Adorján karmai közé. Sajnos a történteken változtatni már nem lehet, vagy jobbá tenni sem. Már mindenki megsérült, és erről mind én tehetek.
Ha nem lennék, akkor most még mindig élne, mosolyogva hülyéskednének azokkal a srácokkal, akik most magukba fordulva állnak a sarokban.
Az emlékét megőrizhették, beletörődhettek abba, hogy már nincs többé, de vannak, olyan emberek, akik ebbe fognak beleőrülni, és így válnak bosszúszomjassá. Sosem fogják elfogadni és addig mennek míg célba nem érnek, azaz a saját vesztükbe nem sétálnak. És ezt onnan tudtam, hogy ismertem a testvéremet, akárcsak a tenyeremet. Ha egy kicsit is bele akartak bonyolódni az ügybe, ő nem kertelt volna, azért, hogy megtartsa a jó hírét.
Achilles megszorította a könyökömet, majd a szemembe nézett.
− Jobban lesz! Minden jobb lesz!
− Mégis mikor? – könnyekkel a szememben néztem fel rá. – Miért nincs semmi? Miért hagyják azt, hogy az utcán szaladgáljon egy ilyen ember? Miért? – Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.
Magához szorított. Nem érdekelt, hogy ki lát meg bennünket. Csak jól esett, hogy megnyugtatott.
− Mert az élet igazságtalan.
− Az is marad...
− Ez nem igaz! – fogta a két keze közé az arcomat. – Igazságtalan, de minden megoldható. Minden helyre jön egyszer! Nincs olyan dolog, ami ne jönne helyre. Ha nem változik semmi, akkor nem az élet a hibás, hanem mi magunk, mert nem változtatunk. Bármiről is legyen szó.
Letörölte a cseppeket az arcomról majd homlokon puszilt.
− Ez most csak egy szar nap, Veszta – tette hozzá.
Minden nap szar. De, hogy itt vagy már kevésbé az.
≠
− Menni fog! – mondtam magamnak. – Nincs itthon! Nem fogja észrevenni! – bíztattam tovább magamat. – Csak lenyomod a kilincset, és bemész, körbe nézel. Ennyi! – sóhajtottam. – Ez könnyű, Veszta! Nincs mitől félned – suttogtam az ajtónak, a fejemet nekitámasztva. – Az életemért – megfogtam a kilincset, és lenyomtam majd beléptem.
Szinte megszokássá vált, hogy magamban beszélek, mivel nem igen volt senki más az életemben egy jó ideje, csak saját magam.
Néha próbáltam bejönni a szobájába, de akkor mindig zárva volt, ezért jelen pillanatban furcsálltam, hogy most nem tette ezt meg.
Az ágya bevetetlen volt, míg a takaróját a sarokba préselte. Pornó újságok hevertek rajta, amik közül egy-kettő a földre hullott. A szobája ettől függetlenül rendben volt. Még kellemetlen szag sem terjengett a levegőben, de amikor a szoba bal oldalára néztem, felsikítottam.
− Úristen, Beni! – fordítottam el a fejemet a kígyótól. – Ugye, megismersz? Ne akarj megenni! – Újra ránéztem.
Teljesen megfeledkeztem a létezéséről.
Beni egy fekete-barna királypiton volt, ami már szerintem az egy méter hosszúságot is elérte. Tekergett ide-oda, és minél tovább néztem, annál rosszabbul lettem tőle.
− Régen még te is aranyos voltál.
Ráadásul kis egerek szaladgáltak a mellette lévő ketrecben. Beni meg a nyelvét nyújtogatta, és sziszegett az állatok felé. Sajnos el tudtam képzelni, amint Adorján az díványa szélén ül, és nézi a jelenetet, és élvezi azt, hogy Beninek fáj a foga a pici, ártatlan egerekre.
− Lehet, hogy hamarabb végez velem, mint Adorján – nevettem fel kínomban.
Minden bátorságom összeszedtem, és átkutattam az éjjeli szekrényét, de az üres volt majd az íróasztalához mentem. Úgy tettem vissza mindent, mintha hozzá sem értem volna, nehogy észrevegye, hogy utána szaglásztam.
Óvatosan kihúztam az egyik fiókot, ahol egy cetlit találtam, egy toll kíséretében.
2012.02.19.
Csak egy dátum, de elgondolkodtatott. Esemény lenne? Mégis milyen esemény, amiért egy cetlire fel is írta? Mindent is számításba kellett vennem.
Adorján ekkor már egy hónappal ezelőtt betöltötte a tizennyolcat, viszont ekkor senki sem született a családból. Anya, akkor még élt, és minden rendben volt vele. Vagy mégsem, csak én nem tudtam róla?
Mély levegőt vettem. Az biztos, hogy számára fontos dolog lehet.
Mégis hogyan is találhatnám ki, hogy ez mit jelent, mikor akkor még csak tíz éves voltam? Próbáltam a memóriámat erőltetni, de még az sem jutott eszembe, hogy tegnap mit reggeliztem.
Óvatosan becsuktam a fiókot, és az íróasztala fölötti parafatáblára néztem, ami tele volt képekkel. Néhol én voltam vele, vagy Anyu meg Apu. Senki más, csak mi négyen.
Ha a képekre gondoltam, akkor azt a következtetést tudtam levonni, hogy a család a legfontosabb a számára. De ez így mégsem állt össze, hiszen már rég felbomlott az egész. Vagy benne még mindig ez a képzelet él, hogy minden rendben van? Hogy Anyám él, és boldog az életet élünk?
Ezzel akkor sem jutottam előrébb. Láthatólag semmi nyom nincs, ami arra vezetne, hogy tényleg ő végzett Mátéval. Ha lenne is, mit tudnék kezdeni vele? Hiszen a rendőrség nem tenne semmit sem ellene. Bármerre fordulnék, csak rossz irányba mennék. Zsákutca.
Mégis miért jöttem be ide, minden kockázatot vállalva? Tudtam. Mert még mindig halványan élt bennem: A remény.
≠
− És akkor megláttam Őt a táncparketten – mondta Apám majd meghúzta a sörét. – Majd azt mondtam a haveroknak, nekem Ő kell – nevetett fel.
Elmosolyodtam.
− De kinek kellene a suttyó fejem? – dőlt hátra. – Hát Anyátoknak igen. Fura is volt – nevetett fel jóízűen.
Apa néha becsípve mesélt kettejükről, vagy újra elmondta ugyanazt, de mindig mosolyogva hallgattam végig, mert jól esett a lelkemnek. Ilyenkor kicsit úgy éreztem, hogy lélekben Anyu is itt van velünk, és ő is jókat derül, velünk együtt. Elképzeltem, amint a konyhában sürög-forog, és vacsorát készít nekünk, de csak Adorján állt ott, aki éppen a húst szeletelte fel. Nagylelkűen felajánlotta, hogy ő majd megcsinálja helyettem. Szintén furcsálltam.
− Aztán...
− A picsába! – mordult fel a bátyám, és a vérzó ujjára pillantott.
− De béna vagy, fiam! – Alkoholtól mámorosan hahotázott Apám.
− Akkor csináld meg te, baszd meg! – förmedt rá mire már Apu ajka is lelohadt.
− Majd én megcsinálom – Álltam fel a helyemről.
− Mondtam, hogy majd én! – kiáltott rám majd nagy hirtelenséggel az asztalra csapta a kést, ami a földön landolt.
− Most ezen ne vesszetek össze – szólalt meg Apám. – Adorján kösd be az ujjad, Veszta addig folytatja.
− Hogy te milyen kibaszott okos vagy, Apám – gúnyosan válaszolva ment el mellettem Adorján.
− Mióta ilyen idióta a bátyád?
Amióta te is. – Akartam válaszolni, de inkább csak folytattam a hús szeletelését.
Igen, talán ebben a pillanatban gonosznak tűnhetett a kijelentésem, viszont így volt.
− Gondolom nincs most jó napja – vágtam rá.
− Lehet – sóhajtott. – Szerintem ledőlök egy kicsit – mondta, és bement a szobájába.
Hát ennyit a jó kedvemről.
Befűszereztem a húst majd betettem a sütőbe. Elővettem egy adag rizst, és már készültem a forrásban lévő vízbe beledobni, mikor sírás ütötte meg a fülemet. A hang irányába indultam, de valami azt súgta, hogy ne menjek közelebb, mégis tovább mentem. Folyamatosan a halálomba sétáltam, de mégis csak a bátyám volt. Utáltam minden porcikámmal, miközben egy másik lényem szerette volna megmenteni ettől az énjétől.
Bekopogtam a fürdőszobába. Egyszer, majd kétszer, de semmi választ nem kaptam. Most már elfojtott hüppögést hallottam bentről, így egy szó nélkül benyitottam. Felpillantottam rá. Adorján kisírt szemével találtam szembe magam, amint éllel befelé tartja maga elé a kést. A szemem egy tizedmásodperc alatt majdnem kiugrott a helyéről. Ez a valóság? Ez lenne a megváltás?
A haja zihált, a szeme véreres volt, borostája már lassan rendes szakállá változott.
− Én ezt nem bírom – suttogta, miközben a tükörben rám nézett. – Úgy hiányzik.
− Nekem is – motyogtam.
− Megteszem – Erősebben markolta a kést, és gyorsabban kezdte el venni a levegőt. – Meg akarok halni.
Nem tudtam mit válaszolni erre. A leggonoszabb énem annak szurkolt, hogy tegye meg, míg a másik lényem rettenetesen sajnálta, amiért idáig jutott.
Lehajtottam a fejemet.
Odamentem hozzá majd átöleltem. Arra kezére kulcsoltam a kezemet, amelyikkel a kést fogta majd egy határozott mozdulattal belé állítottam. Néztem, ahogy a vér egyre nagyobb foltot üt a felsőjén. Egész testemben remegtem, ahogy éreztem, amint meghal a kezeim között.
Megráztam a fejemet. Ha megtenném, olyan lennék, mint ő. De semmiképpen sem akartam rá hasonlítani.
− Szeretnéd, mi? – Vitte feljebb a hangját mire az egész testemben összerezzentem. – Szeretnéd, ha nem lennék, ugye?
Egy könnycsepp fojt végig az arcomon.
− Csukd be az ajtót!
Azt tettem, amit kért.
− Nézz rám! – üvöltötte mire felemeltem a fejemet.
Egy megtört lányt láttam a tükörből visszanézve, aki bármit megtenne, azért, hogy túléljen, míg az előtte álló férfi egy zavarodott elméjű, beteges hajlamú ember volt, aki mindent megtett, azért, hogy neki minden jó legyen, hogy boldog lehessen, megkeserítve mások életét.
− Mondd, hogy utálsz! – fújtatott. – Tudom, hogy így van.
Sohasem ártottam neki, ezért nem is értettem, hogy miért tette velem azokat, amiket. Igazságtalannak éreztem, mégsem tudtam őt utálni.
− Nincs így – ráztam meg a fejemet.
− Szeretsz?
Nehezemre esett ránéznem, ezért lehajtottam a fejemet és úgy válaszoltam.
− Igen.
− Nagyon?
− Nagyon. – Ekkor már hallottam, amint a kést a mosdókagylóba dobta.
− Akkor minden rendben van – nevetett fel. – Hisz mi baj is lenne? – Letörölte a könnyiet az arcáról majd rám szegte a tekintetét. – Minden tökéletes! – tárta szét a karját, szipogott egyet.
Közelebb jött hozzám és a két karja közé zárt.
− Én is nagyon szeretlek – szorított még jobban magához, miközben a fejemet simogatta.
A tükörbe néztem és addig bámultam magam, míg el nem engedett.
≠
− Innen még mindig jó a kilátás – jegyeztem meg. Éppen Első István király és Gizella királyné szobránál álltunk.
− Én is nagyon szeretem – mondta Achilles. – Régen rengeteget kellett ide jönni velem, mert egyszerűen megszállottja lettem a kilátásnak. Bár olyan kicsi voltam, hogy Apámnak kellett felemelnie, viszont később már néha hoztam magammal egy hokedlit – nevette el magát. – Bár akkor meg attól féltek, hogy lezuhanok – meredt a távolba. − Az összes gyerekkori pénzem abban a messzilátóban van – mutatott jobb oldalra.
− Én a Szent-Benedek hegyet imádom, a tesóm ekkor döntötte el, hogy szeretne egy kígyót, amit Beninek nevezett el.
Nem akartam Adorjánra gondolni, még beszélni sem róla, de akaratlanul is belém volt építve.
− Na, ne! – lelkesedve fordult felém. – Egyszer megmutathatnád, mert én is nagyon szeretem őket!
− Azt hiszem van egy képem róla – mondtam és előkaptam a telefonomat, gyorsan előkerestem a fotót majd átnyújtottam neki. Ámulattal nézte a kijelzőt.
− Hát mindenképpen vennem kell egyet – csillogó szemekkel nézett fel rám. – Egyszerűen elképesztő!
− A hideg kiráz tőle – borzongtam meg.
− Hé! Azért annyira nem ijesztőek!
− De igen! – nevettem fel.
− Ő jobban fél tőled.
− Na, ez nem igaz! Láttam már úgy nézni mintha meg akarna enni! – Komoly tekintettel néztem rá mire hangos nevetésbe kezdett.
− Majd én megeszlek! – csípett belém.
− Na! – kiáltottam fel.
− Ne haragudj – simított végig a helyén. – Adjak rá puszit? – vigyorgott rám.
Elpirultam mire a kezemnél fogva, az ajkához húzta a karomat. Már ettől a mozdulattól el is felejtettem, hogy mi történt előtte. Az ajka csiklandozta a bőrömet, amitől az egész testem libabőrössé vált.
Felnézett rám majd elmosolyodott. A tenyerét az arcomra csúsztatta mire szóhoz sem tudtam jutni a meglepettségtől.
− Szerintem együnk egy fagyit, hogy elmúljon a lázad – vigyorodott el.
− Hé! – pöcköltem meg. – Gonosz vagy!
− Meglehet – húzódott hátrébb. – De mondd, hogy nem volt vicces.
− Nem volt vicces! – nyújtottam rá a nyelvemet mire csak megrázta a fejét, és témát váltott.
− Mindig itt laktatok?
− Igen, és ti?
− Mikor még nagyon kicsi voltam, akkor Pesten laktunk, aztán ideköltöztünk, de szerintem itt sokkal jobb az élet, legalábbis nekem. Mármint nem olyan bonyolult minden, zártabb közösség, viszont hiába nem faluban élünk, azért itt is füle van még a falnak is.
− Ezzel egyet tudok érteni – gondolkodtam el egy pillanatra.
− Vannak fura dolgok az biztos... Igazából nem volt olyan meglepő Máté halála, mert... − hadart idegesen. − Sokkolt, csak tudod... − támaszkodott a párkányra, majd a hajába túrt. – Állandóan ez van. Emberek halnak meg, és tűnnek el. Nem akartam elmondani, nehogy rád ijesszek, de lehet, hogy jobb, ha tudod – fogta meg a kezemet majd hirtelen megszorította azt. – Nem akarom, hogy bajod essen. Szóval, ha van valami, akkor inkább nekem szólj és akkor elmegyek érted, de éjszaka ne mászkálj egyedül − mély levegőt vett.
− Rendben – suttogtam mire magához húzott.
− De inkább beszéljünk valami vidámabb témáról – gyengéden tolt el magától. – Érettségi után mit szeretnél csinálni?
− Egyetemre menni, mindenképpen. – Igen ez lenne az első, ha nem kellene elmenekülnöm innen. – És te?
− Még nem döntöttem el, de az egyetemet is számításba fogom venni. Ez még a jövő zenéje.
Hogyan is mondhatnám el neki, hogy nekem mi lesz az igazi jövőm zenéje, mikor sokszor azt sem érzem, hogy holnap már itt sem leszek? Hogyan is tudnám elmondani neki, milyenek a napjaim? Milyen gyomorgörccsel kelni és feküdni? Hogy néha csak meg akarok szűnni, miközben meredten bámulok előre, és azt sem tudom merre van az igazi előre?
-
Sziasztok! Remélem ez a rész sem volt számotokra unalmas. :) Viszont a következő rész remélem sokkal sokkolóbbra fog sikerülni. :D Igaz már régebben volt, de remélem minden érettségiző jó eredményekkel zárhatta a tizenkettedik osztályt. :) (Bár az én esetemben nagyon sajnálom, hogy nem volt szóbeli, de legalább nem kellett tovább izgulnom az eredményeim miatt.) Remélem, hogy a következő részt hamarabb tudom hozni. :)
További szép napot nektek! :)
2020.07.05.
0 Comments