Levegőhiány: Negyedik fejezet

Magamra vettem egy köntöst és kicsoszogtam a fürdőbe. A torkom még mindig fájt, a szememmel pedig alig láttam, a sok sírás miatt.
Szomorúan néztem az arcomról lecsorgó könnyeket, és a feldagadt szememet. Borzalmasan néztem ki.
Átkaroltam magamat és zokogni kezdtem miközben a könnyeimet törölgettem. Lehet egyszerűbb lenne, ha végeznék magammal és akkor nem kellene annyit szenvednem. De az agyam egy kis része mindig azt suttogta, hogy; nem, nem adhatom fel.
A mosdókagylóra támaszkodva lehajtottam a fejemet. Fájdalom mart a hasamba mire összezártam a lábaimat. Aztán elmúlt és ismételten belém hasított. Annyira fájt, hogy legszívesebben teli torokból ordítottam volna, de nem akartam felkelteni apáékat.
Mélyeket lélegeztem, ki majd be mire el tudtam botladozni a szobámig. Felcsaptam a határidőnaplómat és megnéztem a dátumot. Bárhogy is néztem azt mutatta, hogy több mint két hónapja nem volt meg. Biztos csak nem írtam be, gondoltam. Már nem egyszer előfordult már, hogy elfelejtettem feljegyezni.
Az előzőn nem is problémáztam, csak a fájdalmamon. Soha nem szokott ennyire fájni.
Hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek, csak ültem az ágyam szélén és a hasamat fogva jajgattam.
A lábam között még mindig fájt, de úgy éreztem, hogy valami útnak indul és rettenetesen éget.
Nagy nehezen a visszamentem a fürdőszobába és ráültem a wcre.
Dermedten meredtem a lábam közé. Legszívesebben sikítottam volna a látottak után, a fájdalmam miatt, de inkább komótosan elrendeztem a dolgaimat.
Utána nehézkesen lefeküdtem az ágyamba és próbáltam nem a szúrásra koncentrálni, hanem – megint – valami szép dologra összpontosítani. Ez is elmúlik, mint mindig, de ez valamiért más volt. Soha nem gyötrődtem még ennyit az első napon.
Folyamatosan belém nyílalt a fájdalom. A kezem remegni kezdett, és már nem bírtam csendben maradni. A szám önkéntelenül kinyílt és hangot eresztett a sötétben. Lihegtem. Olyan lehettem, mint a szülőágyon fekvő anyuka, aki ordítva próbálja kinyomni a gyerekét. Soha nem gondoltam a szülésre, de ezek után megértem miért mondta édesanyám mindig, hogy mennyire fájt neki. Igaz,
Az éjszaka nyugodt volt, én annál türelmetlenebb lettem. A szép dolgok nem váltak be, csak egyre többször kiáltottam, míg végül apám be nem rontott a szobám ajtaján.
− Mi a baj? − szaladt oda hozzám. − Veszta!
− Apu – nyögtem ki két levegővétel között. − Nagyon fáj... − mondtam elcsukló hangon, patakokban folytak le a könnyeim az arcomról.
− Kislányom, menstruálsz? − kérdezte megakarva a fejét.
− Szerintem igen, de… − szuszogtam. – Soha nem szokott ennyire fájni.
Ledöbbent, a fejemet letörölte majd felkapott az ágyról. Leültetett a nappaliba majd eltűnt. Reméltem, hogy éppen felöltözni ment.
A látásom elhomályosult, már nehezen észleltem a körülöttem lévő dolgokat, amikor kiabálást hallottam.
− Bajnok!
 Boros Adorján Bajnok. Egyetlen testvérem, életem megrontója, akitől minden nap tartok. Bajnoknak soha nem neveztem, mert ő nem volt az. Ő csak Adorján, a mogorva bátyám maradt már a szemembe.
− Elmentünk...
− Mi? Hová? – hallottam kétségbeesett válaszát.
− Kórházba... most nem érek rá dumálni. – Idegeskedett Apám.
Ajtó csapódást hallottam majd hangos dübörgést. Apa egy kistáskával jelent meg a kezében, amit azonnal ledobott a díványra.
− Gyere − húzott fel. − Tudsz valamennyire járni?
Egy szót nem bírtam kinyögni csak próbáltam lábra állni. A görcsök csak egyre erősödtek.
A következő pillanatban már Adorján karjaiban találtam magam. Betett az autóba és mellém ült.
A következő emlékképem már az volt, hogy kisegítettek az autóból és a kórházba siettünk.
− Nem lesz semmi baj... − suttogta a fülembe a testvérem. − Jól leszel... – motyogta.
A fejemet a vállának döntöttem. Újra kiszolgáltatottnak éreztem magam. Már hozzá kellett volna szoknom ehhez az érzéshez.
Vakító fehéret láttam, sürgő-forgó embereket, akik egy szobába vezettek majd ágyra felfektettek. Valamit közben csináltak, nem tudom mit, nem figyeltem. Csak a fájásra tudtam gondolni, és arra, hogy minél hamarabb elmúljon.
Az ágy szélét erősen szorítottam, amennyire tőlem telt. Egy orvos körülöttem sürgött-forgott. A családomat már sehol nem láttam.
Nem tudom meddig vizsgálgatott, de egyszer csak megszólalt:
− Sajnálom, de mihamarabb el kell távolítanunk a magzatot, a nagyobb baj elkerülése végett.
− Tessék? – kérdeztem kábultan, a fejemet oldalra hajtva. Nehezen pislogtam.
− Ön körülbelül kilenc hetes terhes…
Igazából mielőtt fel tudtam fogni, hogy mit is mond a doktor, én már nem voltam magamnál.

Amennyire fáradt voltam a testem annyira, annyira próbált az agyam megállás nélkül gondolkodni.
Elkeseredett voltam, de legbelül dühös. Egy gyerek nevelkedett bennem és én észre sem vettem. Honnan érezhettem volna, hogy egy magzat nevelkedik bennem?
Csak a fájdalmat érzékeltem és azzal voltam elfoglalva, hogy Adorjánt kizárjam az emlékezetemből, hogy túléljem minden egyes pillanatát.
Gyereket kihordani biztosan csodálatos dolog, de amikor az ember elveszti, hirtelen hiányérzete támad. Nekem ez elmaradt, csak a felfoghatatlanság jutott.
Mi lett volna akkor, ha ez most nem történik meg? Ha kifutok az időből? Felneveltem volna a testvérem gyerekét, hogy aztán vele is meg tudja azt csinálni, amiért én szenvedek minden nap?
Soha nem jöhettem volna el otthonról, örökre abban a szenvedésben kellett volna élnünk.
A szemöldökömet összehúztam, a kezemet ökölbe szorítottam a gondolatra.

Adorján mosolyogva ült le az ágyam melletti székre.
− Remélem már jobban vagy – érintette meg a karomat.
Nem mertem arrébb húzni a kezemet, mert attól féltem, hogy később leszedi a fejemet, még többet kapok, vagy a legrosszabb; mindenki előtt leüvölti a fejemet.
− Picit jobban – suttogtam.
Őszintén, felüdülés volt úgy elaludni, hogy nem kellett attól tartanom, hogy a testvérem benyit és magáévá tesz.
− Örülök – simogatta már a kézfejemet. A hideg kirázott az érintésétől. – Jut eszembe! – nyúlt a táskájához. – Hoztam egy kis narancslevet meg szendvicset.
− Rendben, köszönöm – sóhajtottam.
− Fogadjunk tudtad – Összehúzott szemmel tekintett rám, miközben az orrlyuka is kitágult.
− Honnan kellett volna tudnom?
− Mondjuk, úgy, hogy minden hónapban menstruálni szoktak a nők? – gúnyolódott majd megforgatta a szemét.
− Azt hittem csak… - hebegtem.
− Te csak mi? – fonta keresztbe a karjait. – Hmm?
− Hogy nem jelöltem be az előző hónapban – motyogtam a lepedőt markolászva.
− Ahhoz is idióta vagy, látod – vigyorodott el. – Vagy be sem vetted! Ha ahhoz idióta vagy, hogy jelöld, akkor miért ne feledkeznél el a fontosabbik dologról?
Lehunytam a szemeimet, próbáltam visszatartani a sírást.
− Na, mindegy. Azt is megbasztam volna – sutyorogta a fülembe mire csak jobban megfeszítettem az izmaimat.
Mikor ér ez véget? Miért teszi ezt?
− Na, mindegy! – legyintett. – Majd egyszer – kacsintott rám mire bennem megállt az ütő.
Nem lesz még egyszer, soha.
Megjelent Apu mire Adorján távozni készült. Becipzárazta a táskáját majd felpattant a székről.
− Most nagyon jó kedve van, Apu – mosolygott.
− Tényleg? – pillantott rám mire csak bólintottam.
Mindannyian mosolyogtunk, de csak egyikünké volt igazi.
− Hogy vagy? – kérdezte őszintén Apám.
Hiába láttam, hogy örül annak, hogy jobban vagyok, a csalódottság is megcsillant a szemében. Zavart, de én már régóta elvesztettem az Édesapámat. Szerintem több jogom volt a komorságra.
− Jól, mondhatni.
− Tudom, rossz apád voltam miután Anyád elment, de tudnod kell, hogy nagyon fájt. Nem mutattam ki, mert nektek szükségetek volt egy olyan szülőre, aki összeszed a földről, és nem hagy ott titeket. – Nyelt egyet.
− Semmi baj – motyogtam az orrom alatt.
A lelkem még ekkor sem lett könnyebb. Ennyi nem pótolhatja az elmulasztott időt.
− De nem értem ezt akkor sem, hogy történhetett veled ilyesmi? – felemelte a két kezét. – Tudom, nem kellene most ezzel zargatnom téged, de van valakid?
A fiad.
− Apa! Nem akarok róla beszélni.
− Pedig az a gyerek valahogy odakerült – mutatott a hasamra.
A szemébe nézve, láttam, hogy próbálja kicsit viccesre venni a figurát. Tragikus volt, ami történt, de csak a jóra gondolt. Arra, hogy talán van valakim. Bár én ilyennel nem viccelnék, de csak próbálom a jó oldalát nézni.
Az én apám nem olyan volt, mint a többi. Ő szívesen befogadott volna még egy fiút, hogy traccspartit tarthasson, vele. Azt hiszem mindig is több fiút akart.
− Nem vicces – ráztam meg a fejemet. – Tényleg nem akarok róla beszélni… Kérlek, értsd meg!
− Azt hiszem, megpróbálom – meredt maga elé. – De szeretném majd egyszer tudni. Remélem, azért védekeztek, mert ezek után…
− Apa!
− Nem tudok az Anyád is lenni, sajnos. De azt tudom, hogy védekezni kell! Az óvszer végét befogod aztán…
− Elég! – temettem a kezembe az arcomat.
− Nagyon szeretlek, de ezt tudnod kell, kislányom.
− Persze!
− És szomorú, ami történt, de minden rendben lesz. Egyszer majd úgy is lesz egy, vagy kettő…
Majd egyszer.