Anya több mint egy hete eltűnt.
Értetlenül és kétségbeesetten álltam, amikor megtudtam, hogy talán soha többet nem jön haza. Pánikba estem és rengeteget sírtam. Minden egyes nap elteltével csak egyre rosszabb lett. Egyre jobban fojtogatott a tudatlanság, mintha nem is éltem volna, a gondolataim mindig Anyu körül forogtak.
A testvérem szokásosan maga elé meredt, a semmibe. Mellé ültem majd a fejemet a vállára hajtottam.
− Visszakapjuk valaha? – kérdezte miközben átkarolt.
− Nem tudom. Nem tudom – suttogtam újra és újra.
Magához szorított majd könnyekben tört ki. Még jobban hozzám préselődött így én is vele együtt itattam az egereket. Együtt zokogtunk.
Ahogy az ablakra pillantottam, még az eső is egyre jobban szakadt. Az ég dörgött, majd villámlott egyet. Megremegtem az egész testemben és nagyon rossz érzésem támadt.
Egy negyed óra múlva Adorján elhúzódott tőlem, majd megtörölte az arcát és egyenesen a szemembe nézett.
− Minden rendben lesz – motyogta majd felállt és kiment a konyhába.
Egyedül maradtam, így közel léptem az ablakhoz majd kitártam. Magamba szívtam az eső illatát és próbáltam elűzni a rettenetes gondolataimat.
≠
Két nap múlva még mindig otthon ücsörögtem. Apám megértette, hogy nem akarok iskolába menni. Az orvosom szintén kiírt két hétre. Úgy éreztem kell nekem ez a kis idő, hogy feldolgozzam azt, hogy Anyu eltűnt, és hogy talán soha többé nem látom viszont. Nem akartam, hogy így legyen, csak vissza akartam kapni azt a rendes életet, amit eddig éltem.
Készítettem magamnak egy citromos teát majd a fotelbe leülve elkezdtem kortyolgatni. Szerettem teázni, mert az megnyugtatott, és azt sem bántam, ha megégettem a nyelvemet. Jó érzés volt a hideg napokon egy kis forró nedűt inni.
Az eső újból rákezdett, így az ajtóhoz léptem, hogy becsukjam, amikor a szúnyoghálón keresztül észrevettem egy fekete porcelán dobozt. Körbenéztem. Ez reggel még biztosan nem volt itt, mert észrevettem volna. Félreraktam a bögrémet majd kinyúltam érte. Kellemes volt fogni, mégis egy rossz érzés kerített a hatalmába. Letettem az asztalra majd jobban megfigyeltem. Egy kereszt volt az egyik oldalán, arany bevonattal. Végigsimítottam Istenen és levegőért kaptam. Hirtelen elkaptam a kezemet majd nyeltem egyet. Dermedten bámultam az urnát. Miért tenne valaki egy urnát a másik teraszára?
Lassan felnyitottam majd belepillantottam, és elkapott a sírás. Egy halom hamu hevert benne. Nem tudom mi ütött belém, de a kezemet belecsúsztattam majd hozzáértem, a puha, de még is kellemes porhoz. Úgy éreztem, hogy valami rosszat tettem ezzel az egésszel. Közelebb hajoltam mire hirtelen megcsapott a kinti hideg levegő. A hideg futkosott a hátamon, de még sem léptem az ajtóhoz, hogy becsukjam.
A tetejébe egy fehér lapon, amit odaragasztottak, csak annyi állt, hogy: Anya
− Anyu? – suttogtam majd a szemeimet könnyek lepték el. – Nem az nem lehet! – ráztam meg a fejemet. – Ez egy rossz vicc! – mondogattam magamnak folyamatosan.
A szúnyogháló hatalmas erővel vágódott ki a szélnek köszönhetően. Az eső beömlött az ebédlőbe.
Dideregtem és mélyeket próbáltam lélegezni, de nehezen kaptam levegőt, olyan volt mintha egy oxigén nélküli szobában lettem volna. Mintha, egy koporsóba zártak volna, élve, hogy ott haljak meg.
Erősen belekapaszkodtam a székbe, a körmeimet belemélyesztettem, amin a hamu még mindig rajta éktelenkedett. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nem lehet ő az. Ez csak egy rossz vicc.
Sírva rogytam össze a földön a hajamba túrva miközben nem akartam hinni a látottaknak. Felkaptam a fejemet, mikor egy csattanást hallottam. A huzat olyan erős volt, az időjárásnak köszönhetően, hogy a bögrémet is leverte, ahová leraktam. A kijárathoz léptem, de már aközben a vizet éreztem a talpam alatt. Amint az ajtóban álltam már teljesen ömlött rám az eső, pedig volt tető a fejem felett. A tornácon állva, a korlátnak támaszkodva néztem a hatalmas vihart, ami egyre jobban eláztatta az egész testemet. Nem annyira zavart, mert legalább nem látszott annyira, hogy sírtam. A vizes hajamba túrtam és előre meredtem. Az agyam megállás nélkül kattogott majd mintha nem is én lettem volna, lesétáltam a lépcsőn és a karomat kitárva az ég felé fordítottam a fejemet. Ordítottam addig ameddig a torkom bírta. Nem értettem én semmit se. Csak azt reméltem, hogy hátha meg hall és majd visszajön hozzám; vagy valaki kijelenti, hogy ez az egész egy rossz vicc.
≠
Adorján átölelt miközben megállíthatatlanul sírtam és a kezeimet néztem. Egész testemben reszkettem még mindig. Nyugtatgatni próbált, hogy minden rendben lesz, hogy lehet ez nem is Anyu. De valahol mélyen azt éreztem, hogy nincsen igaza. Ez tényleg az Anyánk és valaki elhamvasztotta. Egy olyan ember, akit cseppet sem érdekelt, hogy ezzel mennyit árthat egy másik családnak, aki csak magára gondolt.
Később kiderült, hogy igazam volt. Édesanyám hamvait a Dunába szórtuk és onnantól kezdve az életem borzalmas lett. Nem volt soha többé Apám, sem testvérem.
≠
Kisírt szemekkel léptem ki a szobámból. Újra anyámmal álmodtam. Nem telt el olyan nap, mikor ne gondoltam volna rá, de szerencsére csak néha kísértett az álmaimban. Halványlila fogalmam nem volt, hogy vajon azon a csütörtök estén, mikor anyu eltűnt, pontosan mi is történt vele. Ha erőszakoskodtak volna vele, biztosan meghaljuk a hangját…
Megkérdezték a szomszédokat, de mintha az embereknek nem lett volna szemük, sem fülük.
Egy ideig minket is elővettek az ügy érdekében, hogy hátha kiderül több dolog. Gyilkosságra gyanakodtak, de azon kívül, hogy eltűnt és már hamvaiként tért vissza hozzánk nem tudtak meg többet. Csak tehetetlenek voltak, és értetlenek.
Minket is kizártak, szerencsére.
Apámat annyira nem viselte meg a dolog, kicsit pityergett, de hamar beletörődött, és csak megrántotta a vállát, magasról letojva az egészet. Míg ezzel szemben a testvérem, azért sokáig siratatta és még dolgozni sem volt képes. Csak otthon ült, sokszor csak maga elé bámult.
Nagyon kötődött Anyánkhoz, ezért mindig ajándékokkal halmozta el, és azt mondogatta, hogy ő a világ legjobb Anyukája. Akkor még engem sem bántott, még egy párszor én is kaptam valami kacatot tőle.
Rám viszont sokáig kétkedve néztek, hiszen én voltam az, aki megtalálta a saját Anyját, de egy idő után szerencsére elengedték a dolgot. Nem is fért a fejembe, hogy hogyan juthatott az eszükbe ilyesmi.
Apámat nem különösebben hatotta meg a dolog..
Lezáratlan, és kérdéses volt az ügy. Nem volt semmi, amin elindulhattak volna. Anyám kísértetiesen eltűnt és amikor visszatért, akkor sem lett senki sem okosabb. A tehetetlenség, a tudatlanság megette az összes elmémet. Nem bírtam feldolgozni a tragikus halálát, és a történeteket. Ki az az elmebeteg ember, aki elhamvaszt egy nőt, aki a légynek sem ártott volna? Nem fért a fejembe. Azt hiszem sohasem fogok tudni belenyugodni. Nem mások voltak azok, akik a saját anyjukat megérintették miután egy ismeretlen ember kitudja, hogy mit művelt vele.
Ahogy kiléptem a szobámból meghallottam Adorján hangját.
− Anyu… Borzalmasak a napjaim… − Még, hogy neked borzalmasak! – Bárcsak itt lennél velem, velünk… − Akadozott a hangja, sírt. – Nélküled minden olyan más – szipogott.
Lenéztem az emeletről és azt láttam, hogy a képét nézi, amin én meg Anyu egymást átkaroljuk. Megsimogatta Anyut majd felkapta és a földhöz vágta. Az üvegszilánkokra tört, nagy hangot hagyva maga után. Megremegtem.
Lehajolt majd a kezébe fogta a képet és magához szorította. Teljes erejével, ahogy kitelt tőle, bőgni kezdett majd a kanapén végigterült és magában motyogott.
Mélyet lélegeztem majd elléptem onnan és szépen lassan elosontam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, jó meleg vízzel aztán összekészülődtem és bementem az iskolába. Szerencsére Adorján elaludt a kanapén így megúsztam a ma reggeli köszönést.
≠
− Bocsi a tegnapiért… − hajtotta le szomorúan a fejét Ada. – Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz – szorította meg a karomat. – Amúgy meg, remélem megvigasztalt Achilles – kacsintott rám.
Felsóhajtottam.
− Nem kellett engem megvigasztalni – mosolyodtam el lágyan. – Lehet korrepetálni fogom – bukott ki belőlem.
− Oh, igen? – húzogatta a szemöldökeit fel-le. – És miből, biológiából?
Megráztam a fejemet.
− Matekból.
− Majdnem ugyanaz – vigyorgott. – Majd számítsátok ki azt is, hogy mikor jöttök össze… - nevetett fel.
− Ez hülyeség, nem fogunk összejönni, Ada! – tettem le a cuccomat a padomra.
− Dehogy hülyeség! Látom, hogy a szemeidben van valami…
− Valamit, akkor nagyon rosszul látsz – tűrtem egy tincset a fülem mögé.
− Százszázalékos a látásom, a szerelemben is, meg amúgy is.
− Biztos?
− Százszázalékosan! – bólintott mindentudóan.
− Persze… − motyogtam.
A szünetben elmentem a könyvtárba. Először hirtelen nem is tudtam, hogy mit várok aztán rájöttem, hogy igazából Achillest. Bár nem is tudom miért hittem abban, hogy tényleg összefutunk itt. Igaz, tegnap szó esett a matekról, de nem mondott se igent, se nemet.
Meglepődtem, amikor a telefonomból felnéztem és ott volt ő. Mosolyra húzódott a szája majd elővette a matek füzetét és felém nyújtotta. Szinusz, koszinusz, tangens, kotangens. Skaláris szorzat és társai. Ezek nem is olyan nehezek.
− Szia! – köszönt mire a fejemet egyből felkaptam. – Jó reggelt!
− Szia! – suttogtam. – Ezek nem olyan nehezek. Vannak ennél sokkal nehezebb matematikai feladatok… Függvénytáblázat van nálad?
− Az micsoda?
− Abban erre is – kopogtattam meg a füzetet. – találsz magyarázatot, és nagyon sok mindenre!
− Biztos… − tágult ki a szeme és megrántotta a vállát.
Kértem a könyvtárostól egy függvénytáblázatot majd a kezébe nyomtam. Aztán egy tíz percre belemerültünk a matekba és a további szünetekben is találkoztunk. Kissé felfoghatatlan volt, hogy tényleg belement ebbe. Reméltem, hogy így tényleg nem lesz semmi gond.
− Érted?
− Még téged is könnyebb megfejteni, mint ezt – dőlt hátra a széken és a hajába túrt.
− Hülyeség – ráztam meg a fejemet.
− Félsz – támaszkodott előre a padra. −, de közben meg még is kedves vagy. Valld be, azért élvezed egy kicsit, hogy ilyen hülye vagyok… − nevetett fel.
− Inkább elkeserítő…
Hangosan felnevetett mire elmosolyodtam. A könyvtáros néni meg lepisszegte, pedig csak ketten ültünk bent, a könyvtároson kívül.
− Szórakoztató is vagy, mondtam már?
− Akkor is nevetni fogsz, ha megbuksz? – kérdőn pillantottam rá a mosolyomat elfojtva.
− Nem – váltott komolyra. – Akkor rád fogom kenni, hogy nem ment – kacsintott rám mire bizseregni kezdett a hasam.
Csak a füzetébe mélyedtem majd elkezdtem egy példát kitalálni, amit meg tud majd oldani.
− Most megbántottalak? – kérdezte lágyan és megérintette a kezemet mire egyből elhúztam. Egy pillanat alatt megváltozott a hangulatom.
− Nagyon – suttogtam, az egyik kezem a pad alatt volt.
Elé toltam a füzetét majd rátettem a tollát. – Ezt old meg!
− Te most szívatsz engem, látom – hunyorgott rám.
− Nem, csak gyakorolnod kell, mert akkor én leszek a hibás, ha nem mutattam meg minden példát – mosolyodtam el.
Felnevetett és visszatolta a füzetet.
− Miért nem oldod meg te? Te legalább boldog leszel tőle, hogy meg tudod oldani.
− Te is az leszel, ha sikerül megoldanod.
≠
Kicsattanó örömmel értem haza, de amint megpillantottam Adorjánt a konyhában, lefagyott az arcomról a mosoly.
− Pedig olyan kis aranyos volt az a mosoly – mondta miközben közelebb lépett hozzám és megsimogatta a hajamat.
Összerezzentem az érintésétől.
− Na, mosolyogj! – tolta fel mindkét oldalt a szám szélét, vigyorogva bámulta a jelenetet, de amikor elengedte és lehervadt a kamu mosoly az arcomról, az ő arca is megváltozott. – Azt mondtam, mosolyogj! – fogta át a kezével a nyakamat majd erősen szorítani kezdte azt.
Levegőért kapkodtam, és a kezéhez nyúltam. Próbáltam eltolni magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban fojtogatni kezdett.
A száját összeszorította, a karja megfeszült, miközben a nyakán az erek is kidagadtak. Az arcához rántott majd megcsókolt.
Az egész életem lepörgött előttem, már azt éreztem, hogy itt a vég; végre vége a sok szenvedésnek, megmenekülök végre, de nem. Nem tett nekem ekkora szívességet. Elengedett.
A torkomhoz kaptam és hevesen szívtam be a levegőt. Térdre rogytam, köhögni kezdtem mire csak a nevetését hallottam magam mögött.
− A végén még meg fogsz fulladni, Veszta – ördögien kacagott tovább a szenvedésemen. – Vigyáznod kellene, nem gondolod?
A látásom hirtelen elhomályosult, miközben a földre helyeztem a két tenyeremet. Próbáltam visszanyerni az energiámat, de az előbbi tette csak még jobban leszívta az energiámat.
− Még dugni is akarsz? – Érződött a hangjában, hogy vigyorog. − Hát legyen!
Két kezével átfogott majd megemelt és felcipelt az emeletre.
Ez a nap sem jól ért véget.
0 Comments