Nekiállhattam volna pakolni, de Apa azt mondta, hogy ő helyettem majd megteszi. Az alkalmat kihasználva, belementem, hiszen minél több ideig tudtam húzni az időt, nekem csak annál jobb volt.
Apu hiába kedveskedett, tudtam, hogy minden ugyanúgy marad majd, mint eddig, és Adorján tettei sem fognak egyről-kettőre törlődni a memóriámból.
Egy csilingelés jelezte, hogy üzenetem jött. Gondoltam megint Ada zargat, de amint rápillantottam a telefonomra meglepődtem. Egy ismeretlen telefonszámot véltem felfedezni a kijelzőn.
„Beteg vagy?”
Megjelent egy mozgó buborék, ami azt jelentette, hogy az illető éppen ír.
„Ne haragudj, Achilles vagyok. Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e.”
Achilles érdeklődött irántam? Ada megadta neki a számomat?
Egy pillanatig elmerengtem majd lenéztem a hasamra és újra kitört belőlem a sírás. Megtöröltem az arcomat egy zsebkendővel. Újra sminkeltem, még akkor is, mikor már a szemhéjam egyre jobban fájt, égett a sok elejtett könnycsepp után.
Válaszolnom kellett volna az üzenetre, de mire a tökéletes szöveget megalkottam a fejembe, addigra megcsörrent a telefonom. Egyből ijedten rezzentem össze a hangra. Sokszor minden kis dologtól képes voltam összerezzenni. Olyan voltam, mint akinek rossz lett volna a lelkiismerete, miközben semmit nem tettem, amiért rosszul kellene magam éreznem.
Egy pár másodpercig haboztam majd, mikor felvettem halkan szólaltam meg.
− Igen?
− Veszta? – csendült fel Achilles hangja.
− Én vagyok az – mosolyodtam el magamban.
− Minden rendben?
− Igen.
Már miért is lenne minden rendben?
− Ennyi?
− Mi ennyi? – kérdeztem vissza.
− Nem vagy beszédes kedvedben – jegyezte meg.
− Nem nagyon – vallottam be.
Jól esett, hogy érdeklődött utánam, de még is mit mondhattam volna neki?
− Értem. De! – Hallottam, ahogy mély levegőt vesz. – Ne búsulj – mondta csendesebben. – Jóban leszel.
− Majd egyszer biztosan… − motyogtam.
− Muszáj! Szükségem van a matektanáromra – nevetett fel mire nehezen, de újra egy mosoly jelent meg az arcomon.
− Pedig nélkülem is menne, elhiheted.
− Dehogy! – tiltakozott azonnal.
− Dehogynem!
− Kivel beszélgetsz? – Hangzott a vonal mögül egy másik hang. – Ne, most! – szólalt meg már Achilles.
− Most le kell raknom, szia – mondtam majd ki is nyomtam a telefont.
Nem is tudom mi ütött belém hirtelen, egyszerűen csak öntudatlanul cselekedve megnyomtam a piros gombot.
„Miattam?” – jött egy újabb üzenetem.
„Nem” – Röviden és velősen válaszoltam.
Nem tudtam kiverni a fejemből annak a lánynak a hangját. Lenne barátnője? Pedig úgy éreztem, hogy nincsen neki, hogy talán ezért kedves ennyire velem.
Könnyeimet törölgetve ültem le az ágyra. A hasamra csúsztattam az ujjaimat. A magzat elvesztésével úgy éreztem, hogy a saját gyerekkoromtól is elbúcsúzhattam. Undorító volt belegondolni, hogy egyre jobban csúsztam bele a sötétségbe, hogy egyre rosszabb lett a helyzetem.
Világossá vált számomra, hogy ez a való élet: Kegyetlen, szomorú, de ugyanakkor tanulságokkal, valamint pofonokkal teli. Már most utáltam, és elmenekültem volna előle, pedig még a tizennyolcat sem töltöttem be.
A tükörbe nézve újra letöröltem a sminkemet majd megint felkentem.
Már nem érdekel semmi és senki sem, legszívesebben meghaltam volna.
≠
− Végre, itthon! – nyitotta ki előttem Apám a bejárati ajtót. – Csinálok egy kakaós tejet, mit szólnál hozzá? – tette le a pultra a cuccaimat.
− Nem lesz semmi baj – nyugtatott Anyám, a fejemet simogatva. Egy puszit adott majd a térdemen lévő seb körül óvatosan végighúzta az ujját. – Mire lesz az esküvőd addigra begyógyul – mosolyodott el. – Csinálok neked egy kakaós tejet, mit szólsz?
− Jó – bólogattam lebiggyesztett ajkakkal. Mikor Anyu kiment letöröltem a könnyeimet.
− Nem kérek! – vágtam rá egyből, amint az emlék lepergett a szemem előtt. A táskámmal a kezemben felrohantam az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtót. Nekidöntöttem a fejemet.
Az egész egy kibaszott látszat volt. Nem akart az én Apám segíteni, csak vissza akart térni a munkájához és talán az új nőjéhez. Már azon sem lepődtem volna meg, ha már megtalálta volna a mostohaanyámat, meg a másodikat is.
− Ezt nem hiszem el!
− Én sem…
A hang irányába fordultam az egész testemmel. Persze, mit is gondoltam? Hogy majd nyugtom lehet egy másodpercre is?
Mélyet sóhajtottam. Adorján könnyes szemmel nézett rám.
− Sajnálok, mindent − állt fel a helyéről majd közelebb lépett hozzám, virággal a kezében.
Hallgattam, akkor nem tudott okot találni, hogy bántson. Bár nem kellett neki ok, ő anélkül is képes volt széttárni a lábaimat, és − lassan már apám füle hallatára – meggyalázni.
− Nem kellett volna úgy beszélnem veled… és sajnálom a babánkat is − túrt a hajába, idegesen kémlelt engem.
Sajnálja? Hazugság.
− Nincsen baj − suttogtam.
Annyira nem akartam vele egy szobában tartózkodni. A szám és a torkom is kiszáradt az idegességtől.
− Ez a tiéd! − nyújtotta át a rózsát.
Amikor elvettem a kezünk egy pillanatra összeért. Bárcsak ne kellene soha többé hozzáérnem, bárcsak egyszer az életben belé rúghatnék, anélkül, hogy következménye lenne.
− Köszönöm!
Elképzeltem, ahogyan hozzávágom. De csak álltam egy helyben magamba fordulva.
≠
− Olyan furán nézel ki. Jobban vagy már? – Aggódó pillantást vetett rám Ada.
− Nem volt kellemes, de már jobban vagyok…
Vajon mit gondolna rólam, ha tudná, hogy babát vártam, amit én nem is akartam? Hogy minden nap el kell viselnem a testvérem bántalmazását, mert nem tehetek ellene semmit? Mégis, ha arra vetemednék, hogy elmondom neki, akkor hogyan tudna segíteni? Ami megtörtént azt már nem lehet visszafordítani. Tartottam attól, hogy kimondjam ezeket a dolgokat. Úgy éreztem mintha poloskát dugtak volna minden szegletembe. Tudtam, hogy Adorján kiszagolta volna, ha valamiben sántikálok.
− Örülök – mosolyodott el.
− Már tényleg sokkal jobban vagyok – próbáltam meggyőzni magamat.
Hazudni olyan könnyű, mint Adorjánnak magáévá tennie.
− Azért sajnálom, hogy lemaradtál a buliról, egész jó volt. De rá se ránts! – legyintett. – Mi van Achillesszel?
− Mi lenne? – kérdeztem vissza egyből.
− Ne idegesíts! – nevetett fel kényszeredetten Ada. – Elkérte a telefonszámodat. Felhívott, nem? – tört a lényegre.
Egy pillanatra oldalra néztem majd újra rá. Nem akartam erről beszélni. Nem értettem az érzéseimet, hogy miért is lettem hirtelen féltékeny arra a lányra. Lányra… Lehet, hogy az én gyerekem is lány lett volna. Megdörzsöltem az arcomat, hogy elhessegethessem a fájdalmas gondolataimat.
− Nem idegesítelek…
− Nézd, pont ott jön! – nézett a hátam mögé majd mosolyogva fordult felém mire én csak elmentem mellette.
A folyóson az embereket kerülgetve próbáltam elsietni. Nem akartam Achilles szemébe nézni, mert akkor meg kellett volna magyaráznom, hogy miért is ráztam le olyan hirtelen, miért kapcsoltam ki a telefonomat utána.
Gyors léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn mikor elkapta a karomat. Minden erőmet összeszedve felé fordultam. Mosolyogva nézett rám.
− Nem kell féltékenynek lenned. Csak a húgom volt az – vigyorra húzódott a szája széle.
− Mi?
− Csak ne csapd rám a telefont!
Egy pillanatra még levegőt sem tudtam venni.
− Én, nem… − hebegtem mire a szavamba vágott.
Átkarolt és elvette a kezemből a füzeteimet. Meglepődve konstatáltam a tevékenységét.
− Majd én viszem – pillantott rám. Bólintottam. – Nincs kedved ma együtt lógni?
− Tessék?
− Hát együtt tanulni, megenni egy fagyit esetleg – lépkedett velem lefelé a lépcsőn.
Megszeppenve éreztem magamat a karjaiba, de igazán jól esett a gyengéd érintése. Még eltolni sem voltam képes. Adorján teljes mértékben eltűnt a gondolataim közül.
− Nem hiszem… − húztam el a számat.
− Értem, semmi gond – engedett el mire a szívem belereszketett a mozdulatától. Azt hittem most azonnal lelép, itt hagy, de helyette megfogta a táskám fogantyúját majd megemelte azt. – Kibújnál belőle?
− Mi? – értetlenül néztem rá. – Viszem én!
Könyökhajlatával magához szorította a füzeteimet majd az egyik kezével elkezdte a kezemet kihúzni, míg a másikkal a hátizsákomat fogta meg.
− Na! – Összehúzott, de mégis boci szemekkel nézett rám mire fogalmam sincs, hogy mi ment át az agyamon, de a kezébe adtam a táskámat. Egy pillanatra még ő is meghökkent a mozdulat miatt. Felkapta a vállára majd újból átkarolt.
− Csodás, új iskolatáskám lett, köszönöm!
Úgy isten igazán felnevettem.
− Aztán vigyázz magadra – mondta, miközben átadta a táskámat majd a többi cuccaimat, a fizika terem előtt.
− Köszi – szorítottam magamhoz a tankönyveimet két kézzel. Mély levegőt vettem. – Tényleg köszönöm!
− Máskor is! – kacsintott rám. – Majd találkozunk!
Magához ölelt egy pillanatra mire a testem megremegett a gyengéd érintésének köszönhetően. Csak még jobban magához húzott, nem foglalkozva semmi és senki mással, és azzal sem, hogy nehezen bírtam a karjai közé simulni.
− Jó legyél, szia! – engedett el, miközben a szemembe nézett. Úgy éreztem egy pillanatra mintha már egy másik életben találkoztunk volna.
A másik irányba fordult és ő is elindult a saját órájára. Volt egy olyan érzésem, hogy fogta magát reggel, felkapkodott magára valamit majd elindult az iskolába, mintha csak egy esti sétára ment volna, ahová nem kell cipelnie semmit sem. Olyan lazának tűnt, mégis valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.
A hangom és az eszem nem volt összekapcsolva, így megint olyat tettem, amit nem kellett volna. Utána szóltam.
− Várj!
Egy pillanatra megállt, felém fordult.
− Igen?
− Ráérek suli után!
≠
Remélem, hogy Adorján nem fog problémázni amiatt, hogy később érek haza, mint ahogy általában szoktam. Csak próbáltam magamnak bemagyarázni, de tudtam, hogy úgy sem úszom meg ezt olyan könnyen.
Rajtam már tényleg csak az imádkozás tudott volna segíteni, semmi más. Elmondtam egy imát majd mély levegőt véve becsuktam magam mögött a suli vécéjének ajtaját. A hátizsákom szíjába kapaszkodva lépkedtem le a suli lépcsőjén. A kezem izzadt, a mellkasomból ki akart szakadni a szívem. Be kellett vallanom magamnak, hogy féltem Achillestől, de Adorjántól még annál is jobban.
Megálltam előtte.
− Nem gondoltam volna, hogy meggondolod magad – mondta miközben elindultunk. Igazából fogalmam sem volt, hogy hová megyünk.
Vállat vontam.
− De, mégis – húztam szorosabbra a táskám szíját.
− Örülök – nyújtotta ki a kezét majd az egyik műanyag részt felemelte, így a hátizsák azon oldala leengedett. – Meg ne fulladj nekem.
Nyeltem egyet. Adorján mondata jutott eszembe és már magam előtt láttam, hogy mennyire mérges lesz. Megráztam a fejemet, beletúrtam a hajamba.
− Minden oké? – kérdezte miközben a másikkal is elvégezte ugyanezt a mozdulatot. Elszórakozott egy ideig, míg egyenesbe nem hozta a táskát. – Hmm? – húzott közelebb magához.
− Persze – néztem fel rá.
− Elmondhatnád!
− Te is!
− Mit?
− Én mit?
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés majd végül csak mosolyogva néztünk egymásra.
≠
− De csak egy fagyi! – jelentettem ki.
− Persze – bólogatott. Úgy csinált, mint aki pontosan jól tudja, hogy ez hazugság. – Na, add ide a táskádat hadd cipeljem! Már amúgy is eléggé jól megismerkedtem vele, biztosan jobban szeretné, ha én vinném – vigyorodott el mire örömmel adtam át neki a tatyómat. – Köszi!
Felnevettem.
− Szóval végül elmentél a buliba?
− Milyen buliba? – értetlenül fordult felém.
− Pénteken.
− Dehogy – húzta össze a szemöldökét. – Mondtam, hogy nem megyek – igazította meg a pántot majd újra rám pillantott. – Otthon voltam – rántotta meg a vállát és valami fura árny suhant át a szemén. – És te?
Erre most mit válaszolhatnék? Otthon voltam én is? Akkor megemlítené, hogy vele is tölthettem volna az időmet. A másik verziót meg el sem mondhatom.
− Szóval otthon voltál te is – állapította meg rám se nézve.
– Nem! – vágtam rá egyből mire megtorpant.
– Hát akkor? – fonta karba a kezét, kíváncsian.
– Ez bonyolult.
– Semmi sem az – mondta komolyan.
− Van, ami igen.
– Szerintem semmi sem. Maximum egy hosszú történet, amibe az ember nem akar újra és újra belekezdeni.
− Vagy csak nem mondhatja el, és soha nem akar belekezdeni, mert… − szüntetett tartottam. Az utat kémleltem, ami néhol repedezett volt.
− Mert nehéz – nyeltem egyet. – Nagyon nehéz.
− Változtatni nehéz.
− Azt a legnehezebb – motyogtam az orrom alatt.
≠
Beszélgettünk, mindenféléről. Próbáltam kevesebbet adni magamból, nem akartam jobban belebonyolódni, mert tudtam, hogy hosszú távon ez nem lesz jó egyikünknek sem.
– Megint bámulsz! – szólt rám.
Egyből a fagyimra néztem mire felnevetett.
– Szereted a filmeket? – váltott azonnal témát, mert látta mennyire zavarban érzem magamat.
– Mondjuk igen – ingattam a fejemet jobbra-balra.
– Nincs kedved átjönni megnézni valamit? – kérdezte.
– Hát...
Mélyen szívtam be a levegőt a tüdőmbe és próbáltam lenyugtatni a reszkető szívemet. Aggódva nézett rám majd közelebb húzódott a székével.
– Minden oké?
Nem tudtam válaszolni. Egy pár percig némán ültem, és próbáltam feldolgozni a kérdését.
Leblokkoltam, mintha egy hatalmas tömeg előtt kellett volna fellépnem.
A fagyimat kivette a kezemből majd szerintem ki is dobta, mert egy koppanó hangot hallottam. Jól tette, mert biztos, hogy többet nem bírtam volna lenyomni a torkomon.
A kezem remegett, hirtelen nem jutottam levegőhöz. Két tenyerébe fogta az arcomat majd maga felé fordította azt.
– Semmi baj – cirógatta meg az orcámat.
A tekintetét kerültem, miközben hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Nem tudtam, hogy jó ötlet volt-e az, hogy eljöttem vele. Lehet, hogy pontosan ugyanazt akarja, mint Adorján? Valahol mélyen volt egy olyan érzésem, hogy rohadtul hülyeséget teszek, és nincsen mitől félnem.
– Semmi baj – ismételte el. – Hányingered van megint? – szólalt meg újra mire csak nemlegesen ráztam a fejemet.
Egyre feszültebbé vált, Csak egy pillanatra tekintettem rá, de aztán elfordítottam az arcomat. Egy meleg érintést éreztem a kézfejemnél majd egy szorítást. A szememet könnyek lepték el, de hamar fel is szívódtak miután Achilles magához szorított.
− Bármi a baj is van, meg fog oldódni. Hidd el nekem!
Kezemet a hátára simítottam, a fejemet a pólójába fúrtam majd beszívtam az illatát. Erősen kapaszkodtam belé miközben lágyan ringatott. A szívem már a torkomban dobogott, és nem akartam elengedni őt, pedig muszáj volt.
Eltolt magától, két kezébe fogta az arcomat. Mosolyogva pillantott rám.
Tudtam, hogy szükségem van az emberekre, a barátságukra, szeretetükre, de azzal is tisztában voltam, hogy nem jó ötlet, a testvérem, magam és mások miatt is. De tudatosítanom kellett még azt magamban, hogy attól még, hogy Adorján ezt teszi velem más nem biztos, hogy bántani szeretne. Hülyeség volt áltatnom magamat azzal, hogy nem érdekel Achilles, mert igenis kedveltem őt valamilyen oknál fogva. Rettenetesen féltem. Megpróbálhatnám titokban tartani ezt az egészet, de ahhoz nagyon szemfülesnek kell lennem. Nem akarnám, hogy Achillesnek valamilyen baja essen. Abba biztosan beleőrülnék.
− Igen – suttogtam a szemeibe nézve.
− Mi igen? – húzta fel a jobb szemöldökét.
Magamban erőt merítettem, és még egyszer átgondoltam, hogy biztosan ezt akarom-e.
− Nézhetünk valami filmet – pirultam el. – De utána haza kell mennem – közöltem vele.
− Biztos?
− Biztos – bólintottam.
Mosolyogva léptem be Achilles mellett. Egy kis folyosóra nyílt az ajtó, ahol levettük a cipőnket, majd beljebb mentünk: ott volt a nappali, nagy kanapéval, plazmatévével. Az egész lakás eléggé modern volt, letisztult, majdnem a legújabb bútorokkal felszerelve. Fehér, fekete vagy vajszínű volt a garnitúra.
− Kérsz egy kis vizet? – kérdezte miközben a hátizsákomat a kanapéra helyezte.
− Igen, köszi.
Elfordítottam a tekintetemet majd a falra szegelt képeket kezdtem el vizslatni.
Leginkább csak egy lányról és egy fiúról láttam képeket. Az előbbit nem ismertem, de sejtettem, hogy a húga lehet az, míg az utóbbit felismertem, Achilles volt az. A tekintete és a szeme egyből elárulta, hogy senki más nem lehet, csak ő. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint kiskorában csak sokkal gyerekesebb vonásai voltak.
Egy aranyszínű képkeretben lévő fotó ragadta meg a tekintetemet. Achilles a kislánynak a haját húzta, ördögi mosoly volt a szája szegletében. A lány csak a haját fogta és összehúzta a szemeit. Egy zöld gyepen álltak, és mögöttük sorban helyezkedtek el a házak. A környék egyáltalán nem volt ismerős a számomra, de ez nem is volt annyira fontos. Elnevettem magam, aztán a hajamhoz kaptam, mert átéreztem a kislány fájdalmát. Én is utáltam kiskoromban, mikor a hajamat húzták. Most már annyira nem volt élvezetes.
− Igazán gonosz voltál a húgoddal – fordultam felé mire majdnem rám borította a vizet. – Oh, ne haragudj! – kaptam a fejemhez.
− Semmi baj – adta a kezembe mire kortyoltam egyet belőle.
− Igen – vigyorodott el majd a képre pillantott. – Nem mindig szerettük egymást, sőt most is néha veszekszünk – vallotta be. – Bár mostanra már, azért nagyobb szája lett és én lettem az, aki visszafogja magát.
− Érdekes… − gondolkodtam el egy pillanatra.
− Na és neked van testvéred?
− Van egy, fiú – szorítottam erősebben a poharat. – Férfi.
Férfi persze… Még embernek sem mondható.
− Huszonkét éves, még velünk él, de mellette dolgozik – mondtam a poharamba bámulva.
− De jóba vagytok, nem? – érdeklődve tekintgetett rám, egész testével felém fordult.
− Valamennyire igen, de egy ideje sok minden megváltozott.
Megszorította a vállamat biztatásképpen mire rámosolyogtam.
− Hát Anyu halála óta… − kezdtem bele, de már akkor megbántam. Éreztem, hogy ez még nem lenne jó ötlet, ha megtudja. Nem akartam, hogy sajnáljon.
− Részvétem – suttogta majd végig simított a hátamon. – Emiatt ne bánkódj! – tűrt egy tincset a fülem mögé, az ujjával az arcomhoz érve. – Mármint a bátyád miatt. Biztos vagyok benne, hogy majd idővel jobb lesz a kapcsolatotok.
− Egy év után? Kétlem – ráztam meg a fejemet majd mélyet sóhajtottam.
− Én is mondhatni elveszítettem az anyámat. Él, de nem látom sokat. Talán egy évben, egyszer-kétszer. Lemondott rólunk, pedig régen felnéztem rá – ismerte be. – De most már Apám sokkal fontosabb Anyámnál.
− Sajnálom. – Szomorúan pillantottam rá.
− Én nem. Egy kibaszott k… Mindegy – rázta meg a fejét azonnal.
Látszott rajta, hogy legszívesebben jól elkáromkodta volna magát, de inkább visszatartotta.
− Gyere menjünk be a szobámba – mondta. Lenyeltem az idegességemet, mély levegőt vettem. Nem gondoltam túl a mondatát, csak mentem utána.
– Mit szólnál a Levegőhiány című filmhez? – vette le azonnal a polcáról egy DVD-t.
Körbejártattam a szememet a szobáján: középen egy nagy franciaágy helyezkedett el, gondosan megigazítva. A szobája teljes mértékben fekete volt: a könyvespolca, a szekrénye, minden létező szeglete. Még könyvespolca is volt, amin egy darab könyv helyezkedett csak el, mellette rengeteg Marvel bábu. Adorján is imádta azokat a filmeket, míg én egyetlen egyet sem voltam képes megnézni.
– Soha nem hallottam még róla – vallottam be felé fordulva.
– Pedig egész jó kis film – mosolyodott el majd a kezembe nyomta. A borítója egy sötétkék vízből kiemelkedő kar volt, amire nagy nyomtatott betűkkel a címet helyezték. A besorolása tizenhat karikás volt. Érdekesnek, szépnek találtam, de a gyomrom mégis valamiért elszorult tőle. Inkább visszaadtam Achilles kezébe megrázva a fejemet.
– Legyen valami másik.
Rezzenéstelen arccal bámult rám majd újra a polcához fordult. Szép kis DVD gyűjteménye volt, ahhoz képest, hogy már az online film letöltés volt a menő.
Végül csak egy vígjátékban megegyeztünk, és rájöttem, hogy az én életem is olyan mintha egy vígjáték lenne. Az eddigi összes jelenet egy vicc, amin csak nevetni kellene, mert ilyen csak a filmekben létezik. Az ágyra felmásztunk a háttámlájának nekidőltünk és élveztük a film minden egyes percét.
≠
– Hé, semmi baj! – érintette meg a karomat Achilles.
A szívem őrült módjára kezdett el kalapálni.
– Mennyi az idő? – kérdeztem zihálva.
– Körülbelül hét óra lehet – mondta.
Megszólalni nem tudtam egyszerűen azonnal felpattantam az ágyról és a cuccaim után kezdtem el kutatni.
– Nincs gond! – sietett utánam. – Írtam apukádnak, aki azt mondta nem gond.
– Apa? – kérdeztem vissza rekedten. – Nem, nem! Nekem most mennem kell – kaptam fel a táskámat a vállamra.
– Nem kell – fogta meg a karomat.
– De kell – rángattam ki a kezem az övéből. – Nekem most azonnal el kell mennem – dadogtam.
Az ajtót kinyitottam majd azonnal felhúztam a cipőmet. Achilles próbált meggyőzni, visszafogni, hogy ne siessek, elkísér. Amint lehetett azonnal futásnak eredtem. A szívem így is dobogott, a futástól csak még rosszabb lett.
Orron be, szájon ki. Nagy levegő.
– Veszta!
Lihegve ért utol majd maga felé rántott.
– Normális vagy? Mi bajod?
– Semmi, most hagyj békén – vágtam hozzá.
– Veszta – lágyan érintette meg az arcomat, de elhúzódtam tőle.
Ez mind az ő hibája. A gondolatra bűntudat ébredt bennem.
– Egyedül hazatalálok – sepertem le a kezét.
– Elkísérlek, mondtam már!
– Nem – léptem hátrébb.
– Veszta, de igen!
Nem akartam neki rosszat mondani, de hazáig nem kísérhet, mert akkor lebukok így nem volt más választásom.
– Miattad fognak otthon leszidni!
– Miről beszélsz? Mondtam, hogy...
– Hiába mondod, szerinted nem tud az ember hazudni egy üzenetben? Amúgy is mi jogon nyúlsz a telefonomhoz?
– Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Annyira aranyosan aludtál, nem akartalak megzavarni.
Egy pillanatra szóhoz sem tudtam jutni majd újra folytattam.
– Nem érdekel! Hagyj most békén, kérlek! – fordultam meg.
– Veszta...
Tetettet dühvel fordultam meg.
– Te vagy a hibás mindenért!
– Én?
– Te.
– Fogadjunk miattad ment el anyánk. Mindig is egy rohadt ribancnak tartott téged. Utált, mint a szart! Csak soha nem tudta a szemedbe mondani, mert mindent megtettél neki, te kutya.
– Ez nem igaz! – suttogtam.
– Dehogynem igaz! – könnyes szemekkel bámult rám.
– Legalább most megkapod azt, amit tőle kellett volna.
– Tessék?
– Jól hallottad, és hagyj békén!
Könnyes szemekkel fordultam meg és elkezdtem hazáig rohanni. Egyszer megálltam és a hátam mögé néztem. Nem volt ott. Kiszakadó tüdővel, durván letöröltem a nedvességet az arcomról. Az út kietlen volt, még a szellemek sem jártak erre. Akárcsak a szívem, és az életem. Üres, mert nem volt senkim, így egyedül érezhettem magam. Nem teljesen egyedül, de megalázva. Én voltam az a lány, aki állítólag elkergette a saját anyját, akit minden nap megerőszakoltak, akit addig üthettek, ameddig csak akartak. Azt mondják ha az ember sír, akkor utána megnyugszik és sokkal jobb. Ez így is volt, de én mindennap képes lettem volna arra, hogy a párnámba fojtsam a fejemet. Hideg volt, és ettől libabőrös lettem. Már nem sok kellett, hogy hazaérjek, de féltem. A kezeim és a lábaim is remegtek. A kulcsot nehezen tudtam a zárba illeszteni és amikor kinyílt, akkor jöttem rá arra, hogy igazából nincsen itthon senki. Esküszöm, elmosolyodtam.
Ha tetszett a fejezet kommentelj, de ha nem akkor is bátran mondd el a véleményed, és az észrevételeid. ❤
0 Comments