Levegőhiány: Első fejezet

ELSŐ fejezet
Fáradtan ébredtem és szerencsére teljesen egyedül. Hidegnek éreztem a testemet, megkeseredettnek a lelkemet. Utáltam azt, hogy nem tudtam kiállni magamért, hogy csak én voltam ennyire szerencsétlen.
Felkeltem az ágyból és szép lassan felvettem a ruháimat. A szemeim szokásosan karikásak voltak, hiszen sosem tudtam eleget aludni. Ha békén hagyott, akkor meg csak forgolódtam és az ajtót néztem, várva mikor fog bejönni.
Az összes karikámat korrektorral tűntettem el. Tulajdonképpen az egész arcomat smink mögé rejtettem, mert akkor sokkal szebbnek éreztem magamat, akire végképp nincs rá írva, hogy mennyire rosszul van a saját bőrében, hogy ez az ártatlan lány meg akar szabadulni az egész családjától.
Kimentem a konyhába és csináltam pár szendvicset, apának, és Adorjánnak is. Az enyémbe csak egy kis vaj és sonka került. Elkezdtem enni, de csak a felét bírtam megrágni és nagy nehezen lenyelni. A másik részét elcsomagoltam és eltettem a táskámba.
− Jó reggelt, mókuskám – simította meg a fejemet Adorján.
− Jó reggelt – dörmögtem majd elmentem mellette, még rá sem akartam nézni.
− Hol van a reggeli köszöntés? – ragadta meg erősen a karomat maga felé rántva.
Erősen becsuktam a szemeimet majd közelebb léptem és megfogtam a vállát, egy csókot nyomtam a szájára. Megfogta a derekamat és magához rántott. Erősen a fenekembe markolt. Abban a pillanatban a szívem újra ezer darabra tört, és belül már a fél szendvicsem is ki akart jönni. Azt akartam, hogy szedje le onnan a kezét és soha többé ne érjen hozzám.
Elhúzódtam tőle, és még mindig nem akartam a szemébe nézni, így elfordultam.
− Máskor egy kicsi érzelmet is belevihetnél – vágta hozzám flegmán.
Megfordultam és az összes erőmet összeszedve abba a sötét szempárba pillantottam. Minden egyes reggel próbáltam jó fejet vágni hozzá, de rettenetesen nehéz volt.
− A legtöbb érzelmem benne volt – suttogtam.
− Akkor még kicsit dolgoznunk kell rajta, hogy hihető legyen – mondta vicsorogva, majd megsimította az arcomat, aztán a kávéfőzőhöz lépett. Jobbra tolta a kart mire a fekete nedű elkezdett a bögrébe folyni.
− Persze – motyogtam az orrom alatt.
Félrehúzta a kart, így már csak pár csöpp csepegett a többihez.
− Ne dünnyögjél, mert kapsz a pofádra, megértetted? – csapott rá az asztalra mire összerezzentem. – Na azért! – vigyorodott el.
− Rendben, elnézést – nyeltem egyet. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Nem akartam egy monoklit a szemem alá, újra.
− Gyere ide, és térdelj le! – mutatott maga elé dühösen. A lábaim feladták a szolgálatot, csak mozdulatlanul álltam – Most! – csapott még egyet, mire engedelmesen bólintottam és letérdeltem elé. A boxerét bámultam, ami már régen kész volt bármire. Azonnal letolta, majd tövig a számba tolta férfiasságát. Neki igazából egy undorító szerszáma volt, amit kitudja hány féle helyzetben, és emberbe dugta már.
A szemeimbe könnyek gyűltek, és mindent beleadva sietettem, mert nem akartam sokáig húzni az időt. Minél hamarabb végzett, annál jobb volt a lelkemnek.
Megragadta a hajamat és lassított a tempómon. Erősen összeszorítottam a szememet, és egy másik világba képzeltem magamat. Egy sokkal szebb helyre, ahol ez a dolog soha nem történne meg. Ahol ott volt az anyukám, és vigyázott rám. Aki nem hagyja, hogy saját lányával ilyesmi előforduljon.
Mikor vége volt csak felálltam, megtöröltem a számat, majd mélyen a vigyorgó szemébe néztem. Igyekeztem nem sírni előtte, mert az csak az önbizalmát növelte. De amikor egy ideig tartottam magamat, akkor mindig tett egy olyan dolgot, amitől akaratlanul, de elkezdtem összetörni. Újra és újra.


Az esernyőt a fejem fölé emeltem és lassan sétáltam az iskolába. Szerencsére az időszámításom szerint nem fogok elkésni, de akkor is jobb lett volna, ha nem időzök annyit Adorjánnal.
Mostanában állandóan csak szakadt az eső. Néha elállt, de szinte minden nap esett, ezért mindig vittem magammal egy esernyőt. Lassan pedig már a jó időnek kellett volna lennie, hiszen már a májusban benne voltunk. De jobban örültem a rossz időjárásnak, mint a nyárnak. A nyár egyenlő volt a szórakozással, ami nálam teljesen mást jelentett. Munkát vagy otthon ülést; de inkább munkát. Ha kellett minden nap elmentem dolgozni, hogy egyszer le tudjak lépni otthonról. Ez az egész nagyon messze volt még, mert a tizennyolcat sem töltöttem be még, és elég pénzem sem volt. Ha meg otthon kellett, hogy üljek, akkor Adorjánnal és a kis barátjával kellett beérnem, amit természetesen egyáltalán nem akartam.
Az iskolánkban eléggé komolyan vették a tanulást, így elől jártunk ahhoz képest, hogy milyen katasztrofális az oktatás itt Magyarországon. Májusban már részben a tanárok is beadták a kulcsot, de azért még mindig tanítottak valamennyire. Most még össze is vontak minket a könyvtárban, hogy közösen megnézzünk egy filmet, ami fontos volt az érettségihez. Én csak fittyet hánytam rá, mert ezt is tudtam már. Bár, aki nem tudta, azt se érdekelte igazán csak elővette a telefonját. Így én is csak behúzódtam az egyik sarokba.
Ha a tanár meg is szólal nem engem fog elővenni az is biztos.
Ahogy bementem az utolsó könyvespolc mögé, mindkét oldalt volt egy kis beépített pad, ahová le lehetett ülni. Oda befészkeltem magamat és elővettem az aktuális olvasmányomat, majd folytattam ott, ahol abbahagytam, azonban egy pár perc után egy csattanó hang ábrándított ki a könyvem sorai közül.
Egy srác dobta le a táskáját a másik oldalra majd ugyanúgy bekuckózta magát, mint én. Bedugta a fülébe a fülhallgatóját, megnyomott az MP3 lejátszóján egy gombot és olvasni kezdett. Egy ezüstkarika lógott a fülében, míg barna haja teljesen átlagosan állt, mint aki alig foglalkozott vele, de mégis kissé egyenletes volt.
Converse cipőt és egyszerű, kék felsőt valamint fekete nadrágot viselt. Egy ideig csak néztem és próbáltam rájönni, hogy ki is lehet ő. Nem mondom azt, hogy mindenkit ismertem az iskolából, de látásból elég sok diákot igen, de ő nála bárhogy is próbálkoztam nem jutott az eszembe egyetlen egy szituáció vagy hozzátartozó személy sem. Váratlanul becsapta a könyvét, mire gyorsan belevetettem magamat a sajátomba vizslatásába, mintha nem bámultam volna és egész végig csak a könyvemet olvastam volna.
− Megkérdezhetem, hogy mit bámulsz? – szólalt meg azonnal.
Bennem rekedt a levegő és nem mertem a ránézni. Miközben bámultam eszembe sem jutott, hogy talán meg fog engem szólni, hiszen könyvet olvasott. Akik olvasnak, azoknak általában rendes lelkük van.
Próbáltam minden erőmet összeszedni, elvégre ő nem Adorján volt, hanem egy diák, aki valószínűleg nem bántott volna mindenki előtt, de reménykedtem abban, hogy suli után sem.
Oldalra fordítottam a fejemet.
− Tessék? – kérdeztem rekedten.
− Azt kérdeztem, hogy mit bámulsz? – vonta fel mindkét szemöldökét. – Ennyire tetszik, amit látsz? Mert ha igen, akkor se bámulj, kösz! – köpte flegmán, majd újra a könyvére szegezte a tekintetét.
Csak megdöbbenten néztem előre, majd újra összehúzódtam. Az ajkam hirtelen megremegett, de mély levegőt vettem és azt mondogattam magamnak, hogy egy ilyen beszólás nem teheti tönkre a napomat. A kezem remegni kezdett, amikor lapozni akartam egyet a könyvben, de annyira lesokkolódtam, hogy véletlen elszakítottam. A szemeimbe könnyek gyűltek, de csak lenyeltem őket és mély levegőt vettem.
Aztán váratlanul újra megszólalt.
– Nem akartam beszólni, ne haragudj. Csak rossz napom van ma…
Nem néztem fel csak tovább olvastam, és igyekeztem túl lépni az előzőeken, a könyvre fókuszálni, a történetbe mélyedni.
Lépteket hallottam mire levegőt sem bírtam venni. Pillanatok alatt megjelent egy kéz, ami egy müzli szeletet tartott.
Hirtelen mélyet lélegeztem.
− Ne haragudj az előző beszólásom miatt. Észrevettem, hogy nagyon felkavart ez téged, pedig nem volt szándékos, csak rosszul indult a reggelem. Tudom ez nem mentség, de sajnálom. Kérlek, legalább ezt a müzlit fogadd el.
Meredten bámultam a banános ízesítésű müzlit, ami a kedvencem volt. Azt, amit édesanyám olyan sokszor vett nekem.
Nehézkesen emeltem fel a fejemet az arc tulajdonosa felé. Nem akartam a szemébe nézni, de most már úgy éreztem, hogy muszáj.
Amikor felnéztem, akkor láttam meg, hogy a szeme eléggé különleges. Pupillája körül barnás, minden máshol világoszöld színű volt. Leginkább a fák lombjaihoz és a földhöz tudtam volna hasonlítani a két színt, ami teljesen beleitta magát az emlékezetembe. Dúsabb szemöldöke, hosszúkásabb orra tökéletesen illet a szempárjához. Magyarán, ha ránézett az ember csak egy helyes arcot látott, de belül nem lehetett tudni, hogy mi rejlett.
− Semmi baj – nyögtem ki nehezen. – Mindenkinek van rossz napja.− Szaggatottan beszéltem. – Nem kérem, köszönöm.
− Pedig én ragaszkodom hozzá – mosolygott rám.
− Tényleg nem szükséges – utasítottam el gyengéden.
Visszahúzta a kezét, majd visszament a helyére, így fel tudtam lélegezni, de nem kellett egy perc sem már vissza is jött.
− A könyvemet elfogadod? – nyújtotta felém József Attila összes versét tartalmazó kötetét.
− Ne haragudj, de…
− Csak fogadd el, látom, érdekel a szépirodalom.
− Megvan már ez a könyv – mosolyodtam el hirtelen, mire a fejéhez kapott.
− Erre nem is gondoltam – nevette el magát kínosan. – Akkor marad a müzli.
Tehetetlenül felsóhajtottam, majd elvettem a kezéből.
− Köszi – mosolyodtam el, és rám kacsintott.
− Hogy hívnak? – Váratlanul ért a kérdés.
− Veszta – mondtam ki félve.
− Vigyorgó Veszta? – nevetett fel, amitől egy fokkal jobb kedvem lett. – Achilles.
− Nem hagytál ki véletlenül egy „u” betűt?
− Nem! – vágta rá egyből mire – még magamat is meglepve – felnevettem.


Amint hazaértem Adorjánt a kanapén találtam terpeszkedve, amint zenét hallgatott és telefonozott.
− Egész jó ez a szám – mozgatta előre-hátra a fejét, majd rám nézett. – Táncolhatnál nekem egy kicsit!
Egyből elpárolgott a jó kedvem és gombóc nőtt a torkomba. Félredobta a telefonját majd felállt. Végignézett rajtam.
− Tök csinos vagy ma – közelebb hajolt majd szippantott egyet. – Az illatod is jó – jegyezte meg.
Megragadta a tarkómat majd durván megcsókolt. Fájt.
− Annyira megbasználak most – súgta a fülembe.
Csak álltam megsemmisülve és próbáltam visszatartani a könnyeimet, nem beszólni neki, hogy ő ezt nem teheti meg velem, hiszen a testvérem.
Elhúzódott tőlem és a lábam közé nyúlt majd megszorította azt. Behunytam a szememet, mert nem akartam látni, ahogy csinálja.
− Élvezed mi? – nevetett. Próbáltam nem meghallani a kérdését. – Nyugalom, kicsi csillag. Este jól elbánok veled.
Kifújtam a levegőt, és hál’ istennek elengedett.
− Veszta, a vesztes – röhögött, újra.
Utáltam, amikor vihorászott, mert csak arra emlékeztetett mennyire szerencsétlen vagyok. Ráadásul még álmomban is kísértett a hangja, ami mindig eszembe juttatta, hogy még az aznapi nap sokára fog véget érni.
Gyorsan felszaladtam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Mélyeket lélegeztem, majd az ágyamra dőltem és jól betakaróztam. A plafont bámultam és az este végigpörgött a fejemben. Utáltam magamat.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Mellette még rendes barátaim sem lehettek, mert Adorján kiszemelte és elpusztította őket mellőlem. A lányokat még talán elviselte, de a fiúkat egyáltalán nem. Egyszer volt egy haverom, akit annyira szétvert, hogy kórházba került, de nem merte bevallani az igazat a rendőröknek. Igaz, meg is kértem, hogy ne is mondjon semmit, és szerencsére tartotta hozzá magát. Később a srácot hidegen elküldtem, mert nem akartam azt, hogy újra bántsa őt. Attól féltem, ha megpróbálok teljesen ellene fordulni, akkor Adorján kidumálja magát és nem lesz végül semmi, és még jobban kapok, mint eddig. A testvérem szemében mindig volt valami furcsaság, néha lazább volt, néha rettenetesen kemény. Egyszer úgy kezelt, mint egy bábut, míg máskor némi érzelmet is belevitt. Nem értettem. Így csak ment a túlélés és annak a tervnek a kieszelése, hogy hogyan lépjek le, ha betöltöm a tizennyolcat.


Megfürödtem és éppen lefeküdtem az ágyamba, amikor megjelent Adorján egy szál boxerben.
Befeküdt mellém majd átkarolt. Elkezdett csókolgatni, miközben én arra gondoltam, hogy csak álmodom. Ez csak egy rossz álom, és igazából nem történik meg velem ez újra és újra. Hiszen ilyesmik csak az álmokban léteznek vagy a filmekben. Talán bele sem gondolunk rendesen, de mégis emlékszünk rá, de velünk mégsem történik meg. Ha meg igen, akkor soha nem felejtjük el. Csak beletörődünk, megpróbálunk ezzel együtt élni, mintha csak egy szerelem lett volna.
Lassan csókolgatni kezdte a nyakamat, majd a pólóm alá dugta a kezét és elkezdett simogatni. Erősen lehunytam a szemeimet és imádkoztam, azért, hogy elaludjak és ne érezzek semmit se. De nem sikerült. Lerángatta rólam a pólómat mire a hideg megcsapott.
− Olyan kis finom bőröd van – csókolgatta a nyakamat miközben a nadrágomba nyúlt. Nyeltem egyet.
− Most nagyon nincs kedvem ehhez – nyögtem ki nagy nehezen.
− Shh – csitított el. – Hamar végzünk, meg se fogod érezni – harapott a fülembe. Lerángatta rólam a nadrágomat is, majd szétfeszítette a lábaimat és behatolt közéjük. Feltérdelt és közben csak engem bámult miközben ki-be mozgott bennem. Az arcomat a párnámba nyomtam és elkezdtem halkan pityeregni. Azt kívántam bárcsak megfojtana, és akkor véget érne ez az egész. De ő neki nem ez volt a terve. Neki az volt az életcélja, hogy tönkretegyen, szépen lassan. Még a halott testemet is meggyalázta volna. Még a koporsóm mellett állva is könnyített volna magán. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy bármikor is a szemébe néztem, el tudtam volna képzelni róla.