Levegőhiány: Hatodik fejezet

HATODIK fejezet

Síri csönd volt, miközben a szívem kétségbeesetten vert. A kádban ülve a térdemre hajtottam a fejemet. A szemem hiába volt nyitva, úgy éreztem mégsem látok semmit. Ha most megpróbálnám kimagyarázni magam Achillesnél, akkor megbocsájtana nekem? 

Még is rohadtul fájt, amit tettem, mert szívesen töltöttem volna vele több időt, hiába nem ismertem annyira, mint akár a saját apámat vagy a testvéremet. 

Minden ilyen alkalomnál emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez mindig is így volt és lesz is. A saját nyomorúságommal kell letöltenem még pár évemet, aztán ha sikerül túlélnem, talán minden jobbra fordul majd. Talán. Régebben megismerkedtem a keserves zokogással, míg később már a néma sikítás is a részemmé vált, ahogyan a bátyám egyre többször, többféleképpen szégyenített meg. 

Hátra dőltem a kádban és próbáltam lazítani. Lehetetlen volt, mivel mindig ugyanaz a kép lebegett az arcom előtt. Amióta elkezdődött ez az egész soha nem szerettem meztelen lenni, nem szerettem magamhoz érni, és azt sem szerettem, ha megbámulnak. Ekkor mindig a legrosszabb forgatókönyv lebegett le a szemem előtt. Értéktelennek tartottam magamat, de egy kis bogár a fülemben mindig azt suttogta, hogy ez nincs így. Néha mondta, hogy minden jól fog alakulni, hogy majd lesz egy olyan ember az életemben, aki segít kihúzni ebből a helyzetből, szeretni fog, de nagyon, úgy ahogy mást sosem. Viszont legtöbbször győzött a depresszió, Adorján és az ereje. 

Fejben a félretett pénzemet számoltam, bár szerintem még így is rohadt kevés volt belőle. El kellett gondolkodnom, hogy mihez kezdek magammal, de nem tudtam semmit sem tenni. Be kell fejeznem az iskolát, hogy utána felépítsem a saját váramat, és le tudjak lépni. Addig csak el kell viselnem, azt a helyzetet, hogy nincsen kiút, és azokat a személyeket, akiket mélységesen utálok. 

A víz alá buktam. Bárcsak meg tudtam volna fojtani magam, bárcsak lett volna annyi merszem, hogy a víz alatt maradok még jó sok percig. De nem ment, tudtam, hogy élnem kell. Élnem kell? Egyáltalán van értelme? Nem mindegy, ha egy emberrel kevesebb van a Földön? Csekély fájdalom és annál kevesebb teher mindenki számára. Nem tartana sok ideig, csak pár pillanat és minden jobbra fordulna. 

Levegőt nyeldesve jöttem fel a víz alól. Egy ideig csak mélyeket lélegeztem, próbáltam a kábulatomból visszatérni a való életbe. Kimásztam a kádból, de hirtelen forogni kezdett a fürdőszoba. Tudtam, hogy az elmém játszik velem, mégis alig bírtam egy helyben megállni. Előredőltem egyenesen a mosdókagylónak és próbáltam magamat megtartani. 

Elfáradtam, lelkileg, de oly’ annyira, hogy a testem feladta a szolgálatot. Halkan sírdogáltam, és nem érdekelt senki és semmi sem. Nem bírtam tovább tartani magamat így a földre estem. A hangos koppanás, a hátam fájdalma sem tudott érdekelni. Egyszerűen ezekben a pillanatokban megszűntem létezni. Csak feküdtem a földön, bámultam ki a fejemből. Minden lelassult, elhalkult körülöttem. 

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdtem ott, de rájöttem arra, hogy a víz alatt kellett volna maradnom. Halványan elmosolyodtam majd egészen hangosan nevetni kezdtem. 

− Majd megkérem Adorjánt, hogy fojtson bele – hahotáztam tovább, úgy hogy már a könnyem is kicsordult. 

≠ 

Mi történt egy évvel ezelőtt? Igen, Anyu nem volt többé, de ezen kívül. Mintha egy démon szállta volna meg a bátyám testét miután Édesanyámat örök nyugalomba helyeztük. Volt oka, amiért így bánt velem? Persze hozzám vágta, hogy én tehetek róla, de ép eszű ember ilyet nem tesz a saját testvérével. Volt valami, valami megmagyarázhatatlan ebben az egészben. 

Újra össze kellett szednem magam, felállnom és újra erősnek mutatnom magamat. Fájt felállni, ugyanakkor fáztam is. Megtöröltem a hajamat. 

Bolond lehettem, sőt mások biztosan annak néztek volna ezek után, de nem érdekelt. Elhessegettem eme gondolatokat. Felöltöztem majd a szobámba mentem és a takaró alá bújtam. Reménykedtem, hogy ma már nem fog történni semmi sem. Ám ekkor ajtó csapódást hallottam. Valaki hazaérhetett, gondoltam magamban. Apámat soha sem tudtam, hogy mikor ér haza, ellenben Adorján általában korán itthon volt. Biztosan ő ért haza. Bárcsak maradt volna ott, ahonnan jött. 

Ekkor rájöttem, hogy neki sincsen senkije sem. Apám egyikünkkel sem foglalkozott, Adorján és én már utáltuk egymást, aminek persze megvolt a maga oka. Mi másért tette volna ezeket velem, ha nem utál? Én meg ezek miatt távolodtam el tőle, és soha többé nem akartam a közelében lenni, de sajnos ezt nem lehetett megoldani. 

Mi hárman már csak vadidegenek voltunk egymás számára. 

Lépteket hallottam a folyóson. Egy évvel ezelőtt még érdekelte, hogy néz ki a ház. Most már pont leszarta, hogy mi mocskos és mi nem. Csak a pénz, a dugás és a haverok jelentették számára az életet. 

A szemeimet lehunytam, egy jobb világba, helyzetbe képzeltem magamat. Amikor nem volt több zaj, már a takarómat sem szorítottam magamhoz olyan erősen, a levegőt is kimertem engedni a tüdőmből. 

Nem tettem soha semmit. Nem bántottam anyát, szeretett engem, ugyanannyira, mint a testvéremet is. Miért bántott akkor? Azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy én végeztem anyánkkal, mert képtelen lettem volna rá, lehetetlen volt. 

≠ 

Amikor becsaptam a szekrényemet, ott állt Achilles. Megijedtem, és a szívemhez szorítottam a kezemet. 

− Nem akartalak megijeszteni – mosolyodott el. 

− Semmi gond – mondtam. 

− Figyelj! Én sajnálom, hogy írtam apukádnak. Nem volt jogom, ahhoz, hogy a telefonodat használjam – lesütötte a szemét. 

− Nem gond – rágtam a szám szélét. 

Megfordultam és el akartam menni, de utánam nyúlt. 

Jól esett, hogy még ezek után is odajött hozzám, de nem tudtam mi tévő legyek. Folytassam ezt? 

Előzőleg őt okoltam, de nem tehettem mást, mert így volt jó mindkettőnknek. Sajnáltam azt, ahogyan viselkedtem, mert egyáltalán nem ezt érdemelte tőlem. Élveztem a társaságát, és szerintem ő is szeretett velem beszélgetni, ahogyan észrevettem. Soha nem ártott nekem, még a fagyizóban is hamar rájött, hogy valami nincsen rendben. 

− Veszta! 

− Sajnálom – mondtam ki, ami egyből az eszembe jutott. 

− Csak féltem – suttogtam magam elé, lehajtott fejjel. 

− Nincs mitől – suttogott vissza mire elmosolyodtam. Ujjaival felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek és ne a földet kémleljem. 

− Te nem tudhatod. 

− Mondd el – simította a kézfejét az arcomra. Megdermedtem egy pillanatra. Nehezen lélegeztem és rossz emlékek jöttek elő bennem. Elhúztam a fejemet. 

− Nem lehet – léptem egyet hátra. 

− Te is tudod, hogy igen – közeledett felém. 

− Nem. – Könnyes szemekkel néztem rá. – Kérlek… 

Magához rántott és nem engedett a szorításából. Arrébb akartam húzódni, de nem hagyta. 

− Nem baj – motyogta a fülembe. – Semmi baj! 

Utána nem küzdöttem már, csak hagytam, hogy a karjaiban legyek, majd utat engedtem a könnyeinek. 

Minden könnyebb, ha áll az ember mellett valaki, és nem egyedül kell megküzdenie a fájdalmakkal, az emberekkel. Főképp, amikor érthetetlen a történet, vagy csak a kirakós utolsó darabja hiányzik, hogy megértsük miért teszik velünk azt, amit nem kellene. 

Jó érzés volt, hogy volt valaki, akinek fontos volt, hogy hogyan érzem magam. Ugyan ott volt nekem Ada, de ő semmit nem érzékelt sohasem, vagy csak túl jó színész voltam. 

A lelkem egy része jéghideg volt, meleg karokért kiáltott, új családért, de leginkább szeretetért. 

− Megoldjuk – jelentette ki határozottan. 

− Kérlek, most… Engedj el – mondtam mire enyhített az ölelésén, hátrébb lépett. 

Még is ijesztő volt ez az érzés ennyi idő után, sőt mintha a nyakamra tekertek volna egy kötelet, amit folyamatosan cibáltak volna. 

Az érzéseim eldöntötték, hogy mit akarok, az agyamnak ebbe már nem volt beleszólása. 

≠ 

Csönd volt aztán egyik másodpercről a másikra hangos zene töltötte be az egész házat. Elkönyveltem magamban, hogy már ma sem fogok többet enni. Bár nem kívántam most sem az ételt, attól még tudtam, hogy kellene ennem, de legalább nem kellett leerőszakolnom a torkomon. 

Azonnal kulcsra zártam a szobámat majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és megpróbáltam kizárni a hangos zenét. 

Tudtam, hogy szokott bulit rendezni, de most egyáltalán nem vettem ezt számításba. Bár már hozzászokhattam volna, hogy kiszámíthatatlan, hogy semmit és senkit sem tisztel. Hangulatingadozásai vannak, amihez segítséget sem akar kérni. Tudom, mert próbáltam beszélni a fejével, de végig sem akart hallgatni engem. 

Korábbra húztam fel az ébresztőórámat, hogy reggel meg tudjak fürödni, mivel most megkísérelni sem mertem a ki-be járkálást. Reméltem, hogy nem hagy maga után sok szemetet, és nem fogok fura hangokat hallani. 

Bebújtam a takaróm alá, és próbáltam álomba szenderülni, már lassan az összes létező bárányt megszámoltam, mikor hangosabb lett a röhögcsélés. Kihúztam a fülhallgatót a fülemből majd felültem az ágyban. 

− Ezt rohadtul nem kellene! – üvöltött valaki. 

− Fogd már be! – hallottam meg a testvérem hangját. – Kurvára nem fogod megmondani, hogy mit csináljunk! Esküszöm azt hittem, hogy normális vagy, haver. 

− Veled ellentétben az vagyok! 

− Majd, akkor ha beszállsz a buliba és megmutatod, hogy milyen kemény gyerek vagy! 

− Ti teljesen elmebetegek vagytok! – ordított az idegen mire majdnem síri csönd lett. – Nem engedem, hogy ezt tegyétek! Még is hogy képzeled, hogy a saját testvéreddel…? 

Pontosan tudtam, hogy miről beszél. Nem tudtam, hogy ki volt az, még a hangja sem volt ismerős, de nagyon nem szerettem volna, ha bántják. Mert eddig, aki kiállt értem mindig rosszul végezte, nem kellett több áldozat. 

– Hívni fogom a rendőröket! 

– Na, persze! 

Testvéremről lesütött a nemtörődömség. Nem érdekelte a következmények, mivel számára nem is voltak. Ő mindent el tudott intézni, ezért is volt akkora nagy mellel. 

– Komolyan mondom! – figyelmeztette a többieket. 

Szaporán vettem a levegőt, és búvóhely után kutattam. Ágy, szekrény, ablak. Az ablak. 

Felkapkodtam magamra a ruháimat, amennyire gyorsan csak tudtam majd az ablakhoz léptem. Szerencsére egy régi cipőt is találtam, amit annyira nem szerettem, de megfelelő volt annak, hogy azonnal futásnak eredjek. Szerencsére már úgy másztam a házon, mint egy pók. Se perc alatt lent voltam. Lehet, hogy vékony voltam, de egy év alatt ebből a szempontból megerősödtem. Amikor elsőként próbálkoztam, leestem és a kezemre estem. Szerencsére nem lett nagyobb bajom. Becsuktam az ajtót majd futni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy merre csak futottam, ameddig a tüdőm bírta. Közben rájöttem, hogy ez nem lesz elég, többet kell majd edzenem, mert sose lehet tudni, hogy mikor fogom tudni alkalmazni. Nem akartam segítséget kérni, de a tudatalattim egy része Achilleshez hozott. Ott álltam a házuk előtt, és a térdemre támaszkodva élveztem, ahogyan szúr a mellkasom. Előhalásztam a telefonomat majd az üzeneteinkhez léptem és írtam neki, de azonnal meg is bántam. Bár most már nem volt menekvés, mondjuk nem is akartam csak a lelkiismeret rágta belülről a gyomromat. 

– Veszta! Mit keresel itt? – nyitotta ki az ajtót Achilles. 

– Ne haragudj, egyszerűen... – tártam szét a karomat. 

– Gyere be! – suttogta majd szélesebbre tárta az ajtót. 

– Köszönöm – motyogtam. 

Beléptem a meleg otthonos házba, egyből jobb kedvem lett, hogy itt biztonságban vagyok, és nem bánthat senki sem. Elvégre Adorján nem ismerte Achillest. 

– Hideg van kint – jegyezte meg, és a karjaimat kezdte el dörzsölni. 

– Egy kicsit. 

A futás miatt izzadtam, amit ő is észrevett. A homlokomhoz ért majd egy izzadságcseppet törölt le. 

− Futottál? 

− Nem. – Vettem le a kabátomat. Elvette a kezemből majd felakasztotta. 

Visszafordult felém. 

– Mi történt? – Mikor újból rákérdezett, akkor jöttem rá, hogy remegek. Csak a semmire bambultam, és próbáltam aranyos dolgokra gondolni. – Veszta – szólítgatott majd az arcomhoz ért. 

Elhúzódtam, és hátrébb léptem. Karjaimmal átöleltem magam, utat engedtem a könnyeimnek. Annyira nem akartam előtte sírni. Annyira nem kellett volna idejönnöm. Levegőt is nehezen vettem, a szúró oldalam miatt. A kezemet rászorítottam, szaggatottan lélegeztem. 

– Ha – állt mögém Achilles majd megfogta a jobb csuklómat, aztán a balt. – Ha magasra emeled – egyenesítette ki a karjaimat – majd mélyeket lélegzel, akkor hamarabb elmúlik. Mély levegő! – mondta. – Semmi baj! – Már suttogta. 

Nem tudom meddig álltunk így, de a karom már kezdett elfáradni és végre nem fájt a levegővétel sem. Leeresztettem a kezeimet, de nem mertem szembenézni vele. A csuklómról a kezemre vándorolt a keze. A lelkemet melegség és élet töltötte be. 

– Látod – suttogott. – Máris jobb! 

– Köszönöm – nyögtem ki nehezen miközben megszorítottam a kezét. Finoman megfordított majd magához húzott, és szorosan átölelt. 

– Ne sírj, kérlek! Utálom – nevetett fel halkan. Elmosolyodtam. Jól esett a vállára hajtani a fejem, hagyni hogy simogassa a hátamat, fejemet. A szívem hevesebben vert, de már nem a félelemtől, hanem a közelségétől. Legszívesebben egész éjszaka így maradtam volna vele. 

– Ne haragudj, hogy így berontottam – hebegtem. – Nem volt hová mennem. 

– Itt alszol – válaszolt lényegre törően. – Nem akarok a terhedre lenni, csak... 

– Nincs csak! – fojtotta belém a szót. – Kijelentettem, így is lesz! Nem tudom, hogy mi a baj, de szerintem most nem akarsz otthon lenni. Meg tudom érteni, mert néha én is eltűnnék itthonról. Csak ne legyen bajod. 

– Én... 

– Te, ő, mi... Nyelvtanozhatunk is, ha szeretnél – nevetett fel. 

– Nem szeretnék. 

− Csak vicceltem – karolt át. – Nyugi! 

Egy fokkal nyugodtabb voltam, mint előtte. 

− Gyere! – vezetett el a szobájába majd az ágyára ültetett. – Hozok ágyneműt, rendben? 

Csak bólintottam. Magamhoz szorítottam a táskámat majd kivettem belőle a telefonomat. Kikapcsoltam. Legalább nem fog tudni hívogatni. Apámra nem is gondoltam, mert tudtam, hogy úgy sem fog keresni engem. 

− Itt is vagyok – jött be az ajtón. 

Akkor tudatosult bennem, hogy csak egy hosszú nadrág van rajta, és a felsőtestét nem takarja semmi sem. A karja megfeszült mikor lerakta az ágyra az ágyneműt, pedig nem is erőltette meg. Sosem vettem figyelembe a kinézetét rendesen, mert felesleges volt, és amikor szembesültem vele, akkor az állam a padlón koppant. 

− Szeretnél lezuhanyozni? 

− Hát, ha lehet, akkor igen – szorítottam magamhoz még jobban a tatyómat. 

− A fürdőszoba szekrényből nyugodtan válassz egyet. 

− Rendben. A folyosó végén van, ugye? 

− Igen-igen – pillantott rám. – Nem kell félned. 

− Nem félek – nyögtem ki. 

− Látom – rázta meg a fejét. 

A fürdőszobába siettem majd kulcsra zártam magam után az ajtót. Nekidőltem, és a földre csúsztam. 

Nem vagyok normális, gondoltam magamban. Meg fogja ölni őt. Tudtam, éreztem. 

Lassan összeszedtem magam majd levetkőztem és a zuhany alá álltam. Amikor kiléptem alóla fogat mostam. Eközben észrevettem egy férfi parfümöt a mosdókagylónál. A kíváncsiságom hajtott, ezért megszagoltam. Meglepően ismerős illata volt, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Hiába törtem az agyamat, nem jöttem rá. Az nyilvánvaló volt, hogy ez Achilles-é, mégis volt benne valami furcsa. Visszaraktam a helyére. Mély levegőt vettem, kifújtam és magamra kapkodtam a hálóruhámat. A kulcsot próbáltam elfordítani, de nem sikerült. Sóhajtva döntöttem a fejemet az ajtónak. 

− Miért mindig velem történik valami? 

Újrapróbálkoztam, rángattam teljes erőmből, de szintén nem jártam sikerrel. 

− Miért zártad be magad? 

Nem válaszoltam. 

− Próbáld meg elfordítani! 

− Próbáltam, de nem megy! 

− Menni fog! 

Teljes erőmből fordítottam el, kétszer-háromszor. Már elkönyveltem magamban, hogy idebent fogok maradni. Remegni kezdtem majd elsírtam magam. 

Soha nem fog véget érni ez. Soha nem fogja senki sem megtudni, hogy min mentem keresztül. Soha nem lesz normális életem. 

Remegve borultam a földre. Össze kellett volna szednem magam, de egyszerűen nem ment. Egyre nehezebb volt kitartanom. Kezdett végleg a halál gondolata keringeni a fejemben. Minden szebb lenne. 

− Veszta! – kiáltott Achilles. – Húzd ki a kulcsot! Megkeresem a másikat. Valahol itt kell lennie… 

Kérésének eleget tettem miután sikerült feltápászkodnom a földről. 

− Most be fogok menni, úgyhogy állj hátrébb! 

Egy bizonyos próbálkozás után nagy nehezen, de kinyílt az ajtó. Megsemmisülve ültem a kád szélén, és magam elé meredtem. 

− Nincs gond – ölelt magához. 

− Van – motyogtam. 

− Gyere – húzott fel majd besegített a szobájába. 

Lassan botorkáltunk az ágyához, míg le nem telepedtünk rá. Halványan elmosolyodva takart be. 

− Nincs gond – fogta meg a kezemet. 

− Maradj itt – kérleltem. – Mellettem – suttogtam az ágyneműt szorongatva. 

Ebben a percben nem érdekelt, hogy mi jó és mi nem. Csak úgy éreztem szükségem van a közelségére. 

− Rendben – szorította meg újból a kezemet, és bemászott mellém. 

Nem értünk a másikhoz, de egymás felé fordulva aludtunk el. Azaz csak Achilles. Hallani lehetett a hangos szuszogását, az elnyíló ajkát. Egészen aranyos volt. 

Én még azután is órákig fent voltam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy Achilles halott lesz, Adorján mocskos kezei által. Nem hagyhatom. Inkább velem végezzen, mint vele.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad! ❤ Ha szeretnél kommentelj,hogy mennyire tetszett a történet! Építő jellegű kritikákat is szívesen fogadok! 😊❤

Hamarosan!-> Folytasd tovább a történetet ide kattintva! 💗 <- Hamarosan!