Levegőhiány: Hetedik fejezet

HETEDIK fejezet

Amikor kinyitottam a szememet kipihentebbnek éreztem magam, mégis lelkileg fáradt voltam. Nehezen bírtam megmozdulni is, egyszerűen csak így akartam maradni. Egy puha ágyban, ahol senki sem bánthat. Bár hiába voltam távolabb Adorjántól, mégsem tudtam teljesen elhessegetni a rossz gondolataimat.
− Minden rendben? – szólalt meg mellettem Achilles.
− Igen – suttogtam majd magamra húztam a takarót.
− Csak pár percet – motyogtam.
− Nyugodtan!
− Köszönöm – suttogtam.
Lehunytam a szememet, és a puha párnába temettem az arcomat. Achilles eltűnt, de nem bántam, mert úgy éreztem még egy kis ideig magányra van szükségem.
Egyik pillanatban élveztem a csendet, a másik percben már hangos kiabálást hallottam kintről.
− Ilze hagyjál már a hülyeségeiddel! – felháborodott hangja volt Achillesnek.
− Jaj! Örülj neki, hogy jó a kedvem! – nevetett fel a testvére.
Fogalmam sem volt, hogy min, de egy darabig még vitatkoztak. Csak a hangjuk jutott el a tudatomig: önkéntelenül a bátyám és a köztem közötti kapcsolat jutott az eszembe. Jó lett volna visszamenni a múltba, de az az idő már elmúlt. Szép volt, de vége.
Félresöpörtem a hajamat az arcomból, és szorosan becsuktam a szememet.

− Adorján! Fejezd ezt be! – szólt Anyám a testvéremre, aki továbbra is őrjöngött a konyhában.
Nem tudtam, hogy mi a vita tárgya, de mindenesetre furcsa volt így látni a bátyámat. Egyszer-kétszer kiborult az életben, de ennyire mérges, és feldúlt soha nem volt. A feje és a keze remegett az idegtől. A szeme még csukva is járt. A poharak és a tányérok összetörve hevertek a földön, az asztal egy természetellenes szögben állt.
− Anya! Én ezt nem tudom tovább folytatni – sírta el magát.
A hajába markolt, és a földre rogyott. Még mindig rázkódott az egész termete. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha már semmi sem számított volna neki, mint aki mindent fel akart volna adni ebben a pár percben.
Már nem tört-zúzott, egyszerűen csak üvöltött a plafont bámulva. Élesen hasított a fülembe, és utána sokáig visszhangozva csengett.
Akaratlanul is egy állat szerepe lebegett előttem, és nem értettem, hogy miért gondolom ezt a saját testvéremről.
A látványa ijesztő volt, de egyben sokkoló is. A szívem hevesebben kezdett el verni, a tenyerem pedig izzadt.
Anyám a földre térdelt, miközben a lába alatt ropogott a sok szilánk. A bátyám arcát a két tenyere közé fogta majd letörölte a könnyeit.
− Semmi baj, Bajnok – suttogta édesanyám.
Adorján átölelte őt, és a vállába fúrta a fejét. Nem sok idő után megnyugodott. Én inkább szépen lassan felmentem a szobámba, mint aki nem látott semmit sem.
A férfiak és a nők is lehetnek mélyponton, de míg egy nő nehezen, de elkezd tovább lépni, kilábalni a dologból, addig egy férfi magában tartja, és addig hagyja bent, míg fel nem halmozza a rengeteg gondot. Végül hagyja, hogy kitörjön belőle, de akkor még a pokol is beleremeg a kiáltásába.

Ha erősen koncentrálok rá, akkor még mindig érzem a kiabálását a fülemben.
− Olyan hülye neved van, bátyám – mormogtam magamban.
Mindig, amikor meghallom a második nevét, akkor a hideg is kiráz tőle, viszont mindig is kíváncsi voltam rá, hogy miért pont ezt a nevet kapta. Régebben megkérdeztem, de Anyám csak megrántotta a vállát, és azt mondta:
− Ő az én fiam és tudom, hogy egyszer majd egy nagy bajnok lesz belőle, aki mindenkit legyőz. Te pedig a családi és állami béke őrzője vagy. Az állami nem fontos – legyintett egyet mire elmosolyodtam. – A család – nyúlt a szívéhez. – Tudom, hogy – fogta meg az arcomat. – Te vagy a mi őrzőnk.

Nem bírtam tovább a gondolataimmal együtt feküdni, így felöltöztem, és a hajamat egy copfba fogtam. Beágyaztam, mivel ennyivel igazán tartoztam Achillesnek.
− Oh – tette a szája elé kezét Ilze. – Ki ez a lány? – suttogott a bátyjának, mintha ott sem lettem volna.
− Ilze! – csípte karon Achilles.
− Sziasztok! – köszöntem félénken. Egyből elfogott a pánik, hogy mi van, ha az apjukkal is összefutok. Akkor eléggé kínosan érezném magamat.
− Szia! – integetett Achilles húga, mintha egy régen nem látott barátjának köszönt volna.
Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, akkor vettem észre, hogy a két testvér mennyire hasonlít egymásra. Ugyan Ilzének a haja sötétebb volt, mint Achillesnek, de az arcuk formája, a mosolygásuk, és a szemük teljesen egyforma volt. Le se tagadhatták volna, hogy testvérek. A húga első perctől kezdve mosolygós volt, és rettenetesen vidám.
Amikor odaértem hozzájuk Achilles a tenyerét a hátamra helyezte mire teljes testemben megborzongtam.  Nem tudtam eldönteni, hogy ez rossz vagy jó borzongás volt-e.
− Veszta, ő itt Ilze a húgom. Húgócskám ő itt Veszta – mutatott rám Achilles széles vigyorral az arcán.
− Örülök, hogy megismerhetlek! – pillantottam rá halvány mosollyal.
− Én jobban örülök – nevetett fel.
Achilles simogatni kezdtem a hátamat, ami megnyugtató hatással volt az idegeimre. Az anyukám kivételével soha senki nem bánt még velem olyan gyengéden, mint ő.
− Még egy kicsit aludhattál volna – suttogta a fülembe.
− Annyira nem ment már – húztam el a szám.
− Ne haragudj, ha felébresztettelek – kért bocsánatot Ilze.
− Nem, dehogyis! – ráztam meg a fejemet.
− De akkor most ti? – mutatott egyszer rám, aztán Achillesre a húga.
− Nem! – vágtuk rá egyszerre.
− Aha – bólogatott hevesen, úgy mint, aki egy szavunkat sem hiszi el.
− Jó, szerintem én felkapok valamit – forgatta meg a szemét majd eltűnt a szobájában, teljesen magamra hagyva.
− Mit kérsz reggelire? – kérdezte a lány felém fordulva. – De igazából sok mindent tudok csinálni… Rántottát, tükörtojást… − kezdte el sorolni a jobbnál jobb, ugyanakkor egyszerű reggeliket.
Elmosolyodtam. Ez a lány tele volt élettel, míg én sokszor olyan voltam, mint a víz. Sodródtam az árral, túléltem egyik pillanatról a másikra. Mosolygásból aligha jutott. Viszont egy kicsit emlékeztetett a régi énemre. Régen be sem ált a szám, akárcsak neki.
− Igazából nekem mindegy – rántottam meg a vállamat.
− Akkor bundáskenyér lesz – jelentette ki határozottan. – Jó lesz, szaros? – kiáltott be Achillesnek mire elnevettem magam.
− Tudod mi szaros – jött a válasz. – A segged. Ott van még rajta a tojáshéj, kishúgom.
− Te még ki sem keltél, bátyám – vágott vissza Ilze.
Jó volt hallgatni a kis civódásukat még akkor is, ha csak hülyeségeket beszéltek.
− Segíthetek?
− Nem, nem! Te csak ülj ott nyugodtan! És… Achilles-nek az osztálytársa vagy? – fordult felém.
− Csak évfolyamtárs – vágtam rá.
− Mostanában Achilles egy kicsit furán viselkedik – nézett fel rám. Elkezdte feltörni a tojásokat egy tálba.
− Fura? – kérdeztem vissza meglepődve. – Miben nyilvánul meg?
− Inkább csak érzés, itt belül – mutatott magára. – Nem tudom miért.
− Rossz?
− Talán – motyogott.
Ennek hatására engem is elkapott egy rossz érzés. Egy nagy adag súly nehezedett a szívemre, ami egyben a torkomat szorította. Én sem értettem, de Ilze érzéseit át tudtam érezni.
− Ha egy kis oregánót raksz a tojásba még finomabb lesz – javasoltam.
− Még soha nem próbáltam, na, de majd most! − fordult a szekrény felé, kinyitotta azt, és elkezdett kotorászni benne. – Amúgy még egyetlen lányt sem hozott haza, azért hittem azt, hogy ti ketten…
− Oh, értem.
− Ne haragudj érte! – bocsánat kérően pillantott rám.
− Semmi gond.
− Kicsit fura vagy, remélem azért nincs baj itt – mutatott a fejére vigyorogva mire elmosolyodva megráztam a fejemet. – Vagy… itt – aztán a szívére. – Ekkor már láttam, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Hazugsági képességeimet sikeresen aktiváltam.
− Dehogy! Csak ilyen vagyok – vontam meg a vállamat. – Nem nagyon szoktam barátkozni bárkivel is. Tényleg… csak ilyen vagyok.
Felvonta a szemöldökét.
− Én meg szűz. Mindannyian tudunk hazudni – kacsintott rám.
− Én nem hazudtam – tartottam fel mindkét kezemet. – Tényleg ilyen vagyok! – Elővettem életem legszebb és legkamubb mosolyát. A hal azonnal a csalira kapott.
− És azért… ahh – motyogott magában. – Mi szél hozott erre?
− Ilze! – jelent meg Achilles. – Te mindig olyan kíváncsi vagy! Ez fog téged a bajba sodorni – morgolódott.
− Te meg túl zárkózott vagy, és egyszer csak azon kapod magad, hogy felrobbantál, mint egy bomba! – forgatta meg a szemét a testvére.
− Jól van már!
− Szerintem is, bátyuskám – Önelégült fejjel nézett a testvérére a lány.
− Vesztához inkább hozzá se szólj!
− Miért? Pedig jól elbeszélgettünk – kacsintott rám mire elmosolyodtam. – Ha vannak receptjeid cserélhetünk is, ha te is szeretnéd.
− Szoktál főzni? – pillantott rám Achilles.
− Hát tekintettel arra, hogy én vagyok egyedül nőnemű a háznál, igen – mondtam.
− Teljesen átérzem a helyzeted, drágám – tette a kezét az enyémre. – Én már egy életre meguntam ezekre főzni. Ez nem jó, az nem jó – forgatta meg a szemét. – Én már ott tartok, hogy olyan pasit szeretnék, aki majd helyettem megcsinálja – mondta halálosan komoly fejjel, de egy másodperccel később megláttam a szája sarkában egy pici mosolyt.
Tényleg hihetetlen ez a lány.
− Az szerintem egy kicsit nehéz lesz – szólaltam meg.
− Majd a gyerekkel fenyegetem! Figyeld meg – a villával hadonászott felém. – Egyből megtesz majd mindent.
−Ahhoz nagyon papucs pasi kell, húgom – ült le a bátyja az egyik székre, megrázva a fejét.
− Csak figyelj! Tökéletes lesz – eltökélten pillantott a bátyjára.
− Komolyan, nem vagy normális – rázta meg a fejét Achilles.
− Az, de legalább bevallom – forgatta meg a bundáskenyeret. – Jaj, de szeretem tejföllel!
− Én ketchuppal – jegyeztem meg.
− Egyikőtök sem normális – kapott a fejéhez Achilles.
Jót szórakoztam a szóváltásaikon, és néha én is közbeszúrtam egy-két megjegyzést. Ráadásul tényleg recepteket cseréltünk. Ilze kinyomtatta az övéit, és én is megígértem, hogy majd a sajátjaimat elküldöm Achilles-szel.
Míg náluk töltöttem az időt egy pillanatra el is felejtettem, hogy mennyire más életben vagyok, mint ők. Csak úgy tettem, mintha nem lenne semmi bajom, mintha normális lennék. Szívesebben lettem volna tagja ennek a családnak, mint a sajátomnak.
Kiderült, hogy ők is ketten élték az életüket, az Apjuk nagy részben a rendőrségen dolgozott, és nem sokszor járt haza. Csak leadta a pénzt nekik, hogy boldoguljanak, mint akárcsak az én apám.
Áttudtam érezni a helyzetüket, ugyanakkor azt jelezték felém, hogyha bajba vannak, akkor mindig mellettük áll az apjuk. Az én apukám is néha ilyen volt, de az ritka volt, mint akárcsak a fehér holló.
Önkéntelenül is párhuzamot húztam a két szülő között. Miután a nő nincs többé, a férfiak egyszerűen megbolondulnak.  Anya nem volt, így egyszerre két férfit is elvesztettem az életemből.
A fogaskerék elkezdett kattogni az agyamban. Ha megtudnám Anyám halálának az okát vajon túllépne rajta az Apám meg a bátyám is? Visszakaphatnám a régi családom egy kis darabkáját? Képes lennék egyáltalán megbocsájtani nekik? Csalódott voltam, de természetesen legbelül igenis nagyon haragudtam rájuk. Kibe nem lenne harag ezek után?
Az emberek egy része csak magára tud gondolni a legnehezebb helyzetekben, egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy mi van a másikkal. Mi lenne, ha a másikra is figyelnénk egy percre? Megvilágosodnának. De az már egy luxus dolog a mai világban. A szeretet, egy kibaszott luxus dolog.
És, ha nem történik semmi? Ha minden ugyanolyan marad? Képes lennék túltenni magamat a történteken? Biztos, hogy nem. A hibákat nagyon nehéz elfelejteni. Megbocsájthatunk, de akkor is ott lesz az a seb, az a behegesedett seb, ami már soha nem tűnik el a lelkünkről. Örökké ott marad velünk, és újra és újra kétségbeesünk majd egy pillanatra. Próbáljuk majd észszerűen látni a dolgokat, de nem fog menni.  A hegből újra vérző seb lesz, ami megint begyógyul, de soha nem fog eltűnni. A körforgás örökké fog tartani. Vannak esetek, mikor megszűnnek, de a kétség soha nem múlik el. Mindig el fogunk gondolkodni azon, hogy érdemes volt-e megbocsájtanunk, de csak arra jutunk, hogy nem, de megtesszük mivel sokkal jobb emberek vagyunk, több értékkel rendelkezünk a másiknál.
Én elfogadtam, hogy nincs többé, de azóta is marnak a kérdések: Miért? Ki? Hogyan?

≠

− Köszi, hogy elhívtál, de nemsokára haza kell mennem – mondtam Ilzének.
− Rendben! De máskor is rendezhetnénk egy ilyen csajos vásárlást! – pillantott rám egy másodpercre majd levett egy parfümöt a polcról, hogy megszagolja. – Anyámra emlékeztet – suttogta maga elé meredve.
− Sajnálom.
− Én nem, csak… − kezdte.
− Ugyanezt mondta Achilles is.
− Beszélt anyákról? – egyenesedett ki.
− Egyszer elhívott hozzátok és akkor mondta…
− Ó, igen? A kis mocsok nem is beszélt róla. Mondjuk szerintem nem is tette volna – tűnődött el egy pillanatra.
− Miért nem?
− Amióta élek csak szekáltuk egymást – nevetett fel. – Viszont amikor ketten maradtunk, akkor kezdett el sokkal jobbra fordulni a kapcsolatunk, de így sem tökéletes. Van, ami csak az ő dolga, van, ami csak az enyém – rántotta meg a vállát. – Ez így is maradt. Megtanultunk egymás mellett élni, és segíteni a másikat. Lehet egy ideig nem derült volna ki, viszont előbb-utóbb összefutottunk volna. Elkerülhetetlenek az ilyenek. Látod meg is történt – tárta szét a karját.
− Örülök, hogy megismerhettelek – támaszkodtam az egyik polcra, és őszintén mosolyogtam rá.
− Én is – mondta majd megölelt. Egy ideig csak úgy álltunk, és ugyanolyan kellemes érzés áradt szét bennem, mikor Achilles-t öleltem meg. Mindkettőjük hihetetlenül kedves volt, és megértő. Mikor elváltunk abban a pillanatban le is lankadt a szája széle.
− Mi a baj? – kérdeztem a kezemet a karjára téve.
Döbbenten nézett a hátam mögé mire a legrosszabbra felkészülve fordulta meg. Azt gondoltam, hogy ez lehetetlen, hogy ez tényleg csak egy rossz álom.
− Szia, húgi! – Hatalmas vigyor jelent meg Adorján száján. – Minden rendben van? Úgy aggódtam érted! – erősen szorított magához.
Rettegtem.
− Nem mutatsz be a barátnődnek? – A mosolya lankadatlan volt. Hát persze, neki mindig jó kedve volt, ha rólam volt szó.
− Ö, de persze… − nehezen, de mosolyt varázsoltam az arcomra. Csak reménykedtem, hogy nem hallotta azt, amiről beszélgettünk, és azt, hogy Ilzét nem fogja bántani.
− Ilze, ő itt a bátyám, Adorján – mondtam, miközben a testvérem a kezével átkarolt.
Láttam a szemében a félelmet, de nem értettem, hiszen most látta őt életében először.
− Örülök a találkozásnak, Ilze – érintette meg a karját mire a lány a teljes testében összerezzent. Kézzel nem volt érzékelhető, a mosolya sem erről árulkodott, ugyanakkor a szemében látni véltem a szorongást.  Ha nem ismerném Adorjánt, még én is bevettem volna, hogy tényleg örül a találkozásnak.
− Én annál is jobban – suttogta Ilze mire a testvérem hirtelen kirántotta a kezét az övéből. A lány újra rám szegezte a tekintetét, és egy megmagyarázhatatlan érzés szállta meg a gyomromat. Egy pillantásra úgy érzékeltem, hogy megértjük egymást, mert a tekintete olyan kétségbeesett volt, mint az én szívem minden egyes nap. Az űrlap teteje
− Azt hiszem nekünk most mennünk kell – szúrtam közbe.
− Rendben, jó legyél! – mosolyodott el magabiztosan.
− Helló, Ilze! – Adorján egy pillantásra sem méltatta.

Hiába mondtam, hogy induljunk haza, akkor is azt kívántam, hogy minél lassabban érjünk oda, mert biztos voltam benne, hogy ezt nem úszom meg egykönnyen. Úgy vettem észre, hogy muszáj Ilzét megmentenem ebből a helyzetből. Amúgy sem volt nagyon más választásom, hiszen Adorján nem hagyta volna, hogy ott maradjak vele.
Leparkolt a ház elé majd leállította a motort, és felém fordult. Éreztem, amint a tekintete lyukat váj belém, de csak magam elé tudtam nézni. Nyeltem egyet.
– Szólhattál volna, hogy elmész – ró rám.
Erre mit felelhettem volna? Azt, hogy nem akartam, hogy a haverjaival együtt élvezkedjenek rajtam?
– Nem haragszom – jelenti ki. – Csak máskor szólj!
– Rendben – motyogtam.
– Szerintem is – nevetett fel. – Megengedem, hogy barátkozz vele!
– Tényleg? – pillantok rá most először mióta kocsiba szálltunk.
– Persze – simítja a kezét a combomra.
– Akkor jó – suttogtam. – Köszönöm.

Bementem a szobámba, és az ágyamra feküdtem. A plafont bámultam, amint hagytam, hogy újra körülvegyen Adorján összes mocska. Nem sokáig élveztem a nyugalmat, mert hirtelen felkiáltott, és kötelességemnek éreztem, hogy lemenjek hozzá.
– Sütöttem pizzát!
Imádtam Adorján pizzáját. Régen a kedvencem volt, pedig most már csak a tudatára felfordult a gyomrom. Leültem a pulthoz, miközben elém csúsztatott egy szeletet.
– A kedvenced, sonkás – mosolygott rám.
Ő még mindig a szemembe tudott nézni anélkül, hogy bármit is érezne. Az ártatlan tekintete, máskor meg maga az ördög. Kiszámíthatatlan, hangulatingadozó, mocskos hazudozó. Ez volt ő: Adorján, a testvérem, az erőszakolom. Beleharaptam, és igyekszem megrágni az ételt, közben mosolygó arcot vágni. Ugyanolyan finom volt, mint régen, de mégis volt benne egy kis keserűség. Akaratlanul is könny szökött a szemembe, a gyomromba mérhetetlen fájdalom vágott.
– Ízlik? – kérdezte mire csak bólogatni tudtam. Leült mellém, majd ő is enni kezdett. – Hát ez tényleg jó! – jegyezte meg.
Én küszködtem, miközben ő jóllakott. Minden egyes nap félelemben tudott tartani, elég volt hozzá egy pillantás, mint most. Tudtam, hogy közben engem néz, miközben szenvedek, de ez adott neki hatalmat, az én szenvedésem.
Felállt majd átkarolt, és az állát a fejem búbjára támasztotta.
– Nem vagy éhes?
– Annyira most nem.
A fülem mögé tett egy tincset majd puszilgatni kezdte az arcomat. Tűrtem.
– Hiányoztál – suttogta a fülembe. – Sajnálom a bulit. Szólhattam volna.
Túlzottan kedves. Az baj − fut át az agyamon. A következő fázis az erőszakos, mindent akaró és megmondó Adorján lesz.
– Semmi gond – válaszoltam.
– Szeretkezni akarok veled.
Egy pillanatra megmerevedtem, és nem értettem semmit sem, de ez már mindennapos problémám volt. Ezelőtt sohasem mondott ilyet, így fel kellett készülnöm lelkileg arra, hogy totálisan ki fog borulni, hogy teljesen elveszti az eszét.
– Ugye te is? – búgta. Volt valami félelemkeltő a hangjában, ami azt üzente, hogy ne merészeljek ellenállni neki.
– Igen – suttogtam könnyes szemmel.

≠

Szeretkezett velem. Simogatott, csókolgatott. Mosolygott, de nem láttam a szemében idegességet. Sutyorgott, próbált megnevettetni. De én csak egyre mocskosabbnak éreztem magam, mert el is élveztem az aktus közben. A fejemet a mellkasára hajtotta, miközben próbáltam azt képzelni, hogy nem vagyunk meztelenek, hogy nem történt semmi az előbb, hogy ő még mindig ugyanaz a személy számomra, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor oltárira szerettem volna kidobni a taccsot, mert a helyzet egy év után is beteges volt.

≠

Egy héttel később elmentem anyukám sírjához. A lelkem egy része talál majd egy kis megnyugvást, gondoltam.
A nap erősen sütött a szemembe, ugyanakkor fújt a szél is. Imádtam ezt a kompozíciót, mert nem volt csendes, mégis megnyugtató volt.
Sokszor nem volt kedvem kijönni, hiszen nehezen néztem szembe azzal, hogy a számomra legfontosabb ember egy éve elment. De emlékeztetnem kellett magamat ahhoz, hogy mindig ő tartotta bennem a lelket, és ezért most sem szabadott feladnom, véget vetnem az életemnek. Minden egyes nap mikor a testvérem, vagy az apám rám néz: értéktelennek érzem magam. Néha el is hiszem, de amikor eszembe jut édesanyám. Tudom, hogy ő azt akarná: ne törjek meg, és küzdjek.
„− Sose feledd, hogy mindig lehetne rosszabb.”
Nagy levegőt vettem. Kezemben a mécsessel, és a virággal sétáltam oda a sírjához. A talaj a lábam alatt néhol besüppedt, de mentem tovább egyenesen. Igyekeztem kikerülni a frissen gereblyézett részeket, hiszen én sem szerettem, ha rálépnek. Amikor odaértem nem lepődtem meg, mégis összehúzódott a mellkasom. Ő többet foglalkozott anyánk sírjával, mint én. Egyikőnk sem szeretett volna feketét, ezért anno nyitott fehér sírkő mellett tettük le a voksunkat. Anyám mindig is szerette a virágokat, és eléggé fiatalon ment el az élők sorából, ezért sem akartunk másmilyent. Tele volt friss rózsákkal, rengeteg közös képpel, és pisztáciás illatú gyertyákkal. A kedvence volt. Tudtam, hogy mindet Adorján rakta oda, hiszen biztos voltam benne, hogy rajta, és rajtam kívül más nem nagyon jár a sírjához. Apám szerintem azóta sem tette be ide a lábát.
Az elé helyezett padra leültem, és magam mellé helyeztem a cuccokat. Csak a lócán kuporogtam, és bámultam a méhecskéket, amint megszállták a növényeket.
A képeket már túlzásnak gondoltam, de nem mertem Adorjánnak mondani. Nem szerettem volna pont ezen vitatkozni vele, mert tudtam, hogy nagyon is kiborulna, ha szóbahoznám.
Egy üres helyet próbáltam csinálni a meggyújtott gyertyának, és a nárcisznak. Eléggé furán hatott a sok vörös rózsa között a fehér virág, de nem érdekelt. Hátra dőltem, mélyet sóhajtottam majd csak bámultam előre. Mindig beszéltem hozzá, de nappal volt, és nem szerettem volna, ha mások is hallják, amit mondani akarok neki. Egyszer csak egy szaggatott sírást hallottam, mire a fejemet a hang irányába fordítottam. Valószínűleg az elhunyt egyik családtagja vagy ismerőse volt az.
Sokkal több virág volt a síron, mint anyáén, ezért biztos voltam benne, hogy nem rég mehetett el. Amikor egy kicsit arrébb lépett, hogy megigazítson valamit megláttam a személy képét. Elsápadtam, és nem tértem magamhoz. Megszédültem, miközben a szívem hevesen vert a mellkasomban. Az agyam nem bírta felfogni a látottakat. Tudtam, hogy a jó után rossz jön, de hogy ilyen formában fog megjelenni a gonosz, arra egyáltalán nem számítottam.
Vrabecz Máté.
„− Ti teljesen elmebetegek vagytok! – ordított mire síri csönd lett. – Nem engedem, hogy ezt tegyétek! Még is, hogy képzeled, hogy a saját testvéreddel…?”
Többé nem volt idegen, most már az arca és a hangja egymás helyére került.
Megölte. Megállíthatatlanul csordogálni kezdett a szememből a könny. Szomorúság töltötte el szívemet, és nem tudtam, hogy mihez is kezdhetnék. Az elmúlt időszakban semmi nem történt. Rendőrök sem lepték el a házunkat. De ez nem győzött meg, mert éreztem, hogy az ő keze van az egész dologban.
Felálltam a padról mire reccsent egyet. El akartam menni, de utánam szóltak.
− Te… − Egy remegő hang volt.
Könnyes szemekkel fordultam meg.
− Tessék? – pillantottam fel, és akkor szembesültem vele, hogy valószínűleg Máté anyja lehetett az, aki a sír előtt állt. Harmincas éveiben járhatott, szőke rövid haja volt, és a szeme fel volt dagadva a sok sírástól. Úgy nézett ki, mint aki napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt.
− Nálatok volt utoljára – közeledett felém mire hátrébb léptem. – Nem tettek semmit, tudod? – szaggatott lélegzettel beszélt, miközben az ujjával felém mutogatott. – Ti tehettek róla! Tönkretettétek az életünket, tudod?
− Sajnálom… − suttogtam. – Én nem tudom miről beszél… − ráztam meg a fejemet.
Persze, hogy tudtam, de ebben az helyzetben mást nem mondhattam.
− Nem sajnálsz te semmit! – Mérgesen nézett rám. – Tudom, hogy hazudsz! Érzem!
Megsemmisülve álltam előtte.
− Én…
− Elnézést! – lépett mellé egy férfi és átkarolta a nőt. – Most nagyon felzaklatta a fiúnk halála. Sajnálom! – Őszintén nézett rám. A felesége a karjaiba omlott. Tudtam milyen érzés elveszíteni egy nagyon szeretett családtagot.
− Semmi gond – dadogtam.
− Viszlát! – köszönt majd szép lassan elsétáltak.

− Igen, igaza van – suttogtam magam elé. – Tönkreteszünk mindent, és mindenkit.


Ha ezt látod, akkor hihetetlenül köszönöm, hogy itt vagy! <3 Ha van véleményed, nyugodtan fejtsd ki kommentben! ;) Ha szívesen követnél, akkor instagrammon @jeschkerhode néven megtalálsz. :)
Mit gondoltok ezek után még mi jöhet? :D


0 Comments