Levegőhiány: Prológus

A levegő nehezen jutott le a tüdőmbe, de közben nem is akartam, hogy lejusson oda. Amikor éreztem az illatát egyből hányingerem lett tőle. Mellemig húztam a takarót és a plafont bámultam. Az a plafon volt a mentsváram. Amikor nem bírtam egyszerűen csak felfelé néztem és szép dolgokat vetítettem magam elé, mintha egy film lett volna ott, és én azt néztem volna.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon majd nyeltem egyet. A számon próbáltam levegőt venni, de így is nehezemre esett.
Újra megaláztak, kiszolgáltatott voltam, egy csupasz csiga, akinek elvették a házát. Bár még mindig jobb lenne, ha csak egy csiga lettem volna. Pici, amit hamar össze lehetett volna taposni. Egyszeri fájdalom lett volna, de hamar véget ért volna. Azt kívántam, hogy bárcsak csiga lennék.
Oldalamra fordultam és nyakig betakartam a meztelen, meggyalázott testemet.
Az eső még az „aktus” után is zuhogott tovább. Mintha csak engem és a szánalmas életemet siratta volna meg, amitől nem tudtam megszabadulni. Úgy látszott, hogy nem is fogok egy hamar. Pedig minden vágyam volt, hogy ez az állapot megszűnjön. Egy bizonyos pont után a szomorúságomat, és a magatehetetlenségemet a düh váltotta fel.
Mocskosnak éreztem magam mellette, de neki köszönhetően egyre jobban azt súgta az elmém, hogy ez a sors nekem lett megírva. Hogy nem szabad, hogy feladjam, mert akkor a gonosz nyerne. Nem hagyhattam, hogy a gonosz uralkodjon felettem. Bíztam abban, hogy Isten létezik és majd egyszer meglát engem és megszán. Egyelőre ez még nem történt meg.
Lassan felkeltem majd az ágy szélére ültem és a combomat kezdtem el simogatni, ahol még pár perce megszorította. Hiába, nem lett jobb. Csak ott éktelenkedett az a piros folt, ami holnapra már kékes-zöld lesz.
Újabb könnycsepp szaladt végig az arcomon, aztán még egy és még egy. A kezem ökölbe szorult magam mellett. Kevés voltam, egyedül nagyon kevés. Ha barátokat akartam, akkor miatta hamar vége szakadt a reménysugárnak.
Nem zokogtam, csak egyszerűen némán sírtam majd lenyeltem ezt az egészet, ahogyan mindig is tettem.
Megtöröltem az arcomat, magamra tekertem egy plédet majd lassan az ablakhoz sétáltam. Lelki erőm teljesen elhagyott, nem voltam már képes felöltözni. Ha lett is volna biztosan leszaggatta volna rólam.
Átöleltem magamat és a kinti időt néztem. Néztem, ahogy a koszos víz lefolyik a csatornába, és eltűnik örökre. Ha most én is oda csordogálhattam volna, akkor észre sem vett volna senki, de még nem is hiányoztam volna egyetlen egy embernek sem. Le tudtam volna mosni magamról az összes szennyet, amit valaha rám kent Adorján. Adorján. Már a neve kimondása is hányingert követelt.
Lépteket hallottam magam mögött majd két kar simult körém. Adorjántól egy csókot kaptam a fülem mögé. Nyeltem egyet és próbáltam nem arra gondolni, hogy éppen hozzám ér, hogy még hányszor fog ez megtörténni velem. Újra némán zokogtam. Belül ordítottam, sikítottam, ellenálltam, de ott a valóságban: semmit sem tettem. Meg akartam szűnni minden ilyen pillanatban, mert mikor hozzámért - akár csak egy ujjával is – már egy újabb koszt jelentett a lelkemen.
Adott a nyakamra egy puszit majd a takarót egy erős mozdulattal lerántotta rólam. Kezeivel közelebb húzott magához, a meztelen testéhez. A csípőmbe vájt, közelebb férkőzött hozzám és megtette azt, amit minden egyes este. Megfogta a nyakamat.
− Most szépen előre teszed a két kezedet! – utasította. Én pedig eleget tettem neki. Újra és újra.
Két kézzel támaszkodtam az ablakpárkánynak, és a könnyeim között, mozdulatlanul néztem, ahogyan zokogott tovább az eső. Csak bámultam és igyekeztem kizárni a valóságot, hogy éppen mit is tesznek velem.